Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)
Muzeológiai tanulmányok - Horváth Hilda: Faragó Ödön, a „zalai láma” iparművészeti gyűjteménye
Faragó Ödön, a „zalai láma” iparművészeti gyűjteménye 235 maradtak nála a halálát követő, 1935-ös aukcióig. Bár minden mű azonosítása a fotók és részletező leírások híján nem lehetséges, a fent említett két tárgy hiánya - az 1930-as kiállításhoz képest - szembetűnő az 1935- ös aukciós anyagban. A gyűjtemény sorsa A gyűjteményépítés fáradhatatlan, évtizedeken keresztül tartó folyamatos munkáját a fentiekben követhettük nyomon. Szívós gyűjtőtevékenysége és hozzáértése következtében Faragó idővel elismert szaktekintéllyé vált, s nemcsak a bútorművészet, hanem még az ékszerészet területén is.54 O maga is nyújtott támogatást, információt más gyűjtemények kialakításához, s a gyűjtők, kereskedők gyakran fordultak hozzá tanácsokért. Segítségére volt Kónyi Hugó (1876-1949) bankigazgatónak és feleségének a szerzeményezésben, akikkel gyakran utazott együtt. A házaspár rózsadombi villáját és kertjét egyaránt igényesen alakította ki, s elsősorban berendezési tárgyakat vásároltak. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy mind festményeiket, mind szobraikat illetően a legkiválóbbak között voltak a spanyol alkotások, amelyek vélhetően Faragó Ödöntől, illetőleg az ő közreműködésével kerülhettek hozzájuk. A gyűjtés szenvedélye Faragó egész életét kitöltötte, s véglegesnek talán sohasem tartotta kollekcióját, mely mindig bizonyos mozgásban volt. Gyűjteményéből közintézmény részére nagyon keveset, s igen indokolt esetben adományozott, és ha időközben egy-egy jellegzetes alkotástól meg is vált, elsősorban családja anyagi megsegítése vezérelte. Faragó kollekciójának sorsát nagymértékben befolyásolta a két világháború közötti kultúrpolitika, a törvénykezés új iránya. 1929-ben kodifikálták azt a törvényt, amely többek között az ingó műemlékek és egyéb muzeális tárgyak felkutatásáról, nyilvántartásba vételéről is rendelkezett. A tulajdonos köteles volt megadni a műtárgyaira vonatkozó adatokat, s a nyilvántartásba vett kulturális értékeit csak engedéllyel vihette külföldre. Mindez a hazai műkincs-állomány védelmét volt hivatott szolgálni, ugyanakkor azonban a törvényt már előkészítése során, 1928-ban heves viták előzték meg. A vita amiatt lángolt fel, hogy az állam mennyiben avatkozhat be a magántulajdonba, még ha a közérdek szempontjából cselekszik is. (Különösen kényes volt ennek a kérdésnek a feszegetése nem sokkal a Tanácsköztársaság köztulajdonba vételi időszakát követően.) Faragó Ödön 1928-ban külföldi útjáról hazatérve értesült a törvényjavaslat vitájáról, és a magán- tulajdonban lévő értékekre, muzeális ingóságokra vonatkozó bejelentési és adatszolgáltatási kötelezettséget szabad rendelkezési joga és vagyoni függetlensége súlyos megsértéseként értelmezte. Úgy vélte, inkább megválik gyűjteményétől, de ezt megelőzően az Iparművészeti Múzeum főigazgatójához, Végh Gyulához fordult, felajánlva a gyűjteményből műtárgyak kiválogatását és megvásárlását az intézmény számára. Végh listát készített azon tárgyakról, melyeket kívánatos lett volna megszerezni közgyűjtemények számára: a festményeken, kisplasztikákon túl régi perzsa cserépedényeket, frankfurti majolika vázákat, nürnbergi réz keresztelőtálakat, és néhány szintén hézagpótló textíliát (orosz tüfes- tést) felsorolva.55 A javaslatból azonban úgy tűnik végül nem lett vásárlás, az akkor is szűkös múzeumi anyagi források miatt. A gyűjtemény nagyrészt együtt maradt, és Faragó halálát követően 1935-ben került kalapács alá. Faragó két ízben is végrendelkezett: 1929. március 3-án és 1932. szeptember 22-én.56 Mindkét végrendeletében családját, testvéreit és azok leszármazottjait tette meg kedvezményezettnek, megfelelő módon felosztva vagyonát nagyszámú rokonsága között. Minthogy azonban egyik hagyatéki irománya sem rendelkezett a törvényben előírt mellékletekkel, ezért a törvényes és oldalági örökösödés szabályai léptek életbe, miután 1935. május 12-én elhunyt. Némi családi vitát követően az 1935. október 21-én felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint végül teljes egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy az örökösök teljes körű és megfelelő kielégítése érdekében a - természetben nem, vagy nehézkesen felosztható - gyűjteményt el kell árverezni, az ingókat az Ernst Múzeum aukcióján értékesíteni,57 azután a bevételből az örökösödési rendnek megfelelően az örökösöket 54 A gr. Vigyázok ékszereinek eladásakor a pótolhatatlan darabokat maga Faragó Ödön becsülte fel. 551M Adattár 1928/114 56 Faragó Ödön végrendelete BFL VII. 12. e. 08196/1935. Külön érdekesség, hogy Faragó Ödön 1932. szeptember 22-én kelt végrendeletében barátaira is gondolt, akik egytől egyig szinte mindannyian maguk is neves műgyűjtők voltak, ugyanis egy-egy nyakkendőtűt ajánlott nekik. Dr. Baumgarten (Ferdinánd), Dr. Wittmann (Ernő), Dr. Géber (Antal), Pongrácz (nem azonosítható), Dr. Delmár (Emil), Kónyi (Hugó), Dr. Deutsch (Oszkár), Dr. Ary Pál részére. 57 Faragó Ödön hagyatéka BFL VII. 179. Lázár F. kjö. 054/1935. Mindenképpen megemlítendő, hogy a család egy részének érdekeit a neves műgyűjtő, dr. Wittmann Ernő jogi irodája (Városház u. 16.) látta el.
