Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 21. Emlékkötet Mindszenty József tiszteletére. Muzeológiai tanulmányok Zala megyéről (Zalaegerszeg, 2013)
Muzeológiai tanulmányok - Kostyál László: Pataky Andor (1891–1945) emlékezete
216 Kostyál László tek látták el.46 Zala megyében katonai menekülttábor létesült, 1939-ben Nagykanizsán és Zalaegerszegen, majd 1940-ben, tízhónapos működés után a kanizsai tábort felszámolták, és lakóinak egy részét (mintegy 280 főt) a két helyszínen, Zalaszentgróton és Zalabér- ben létesített új táborba helyezték át.47 A művészeti megrendelésekből szerzett jövedelmét a háborús viszonyok miatt elvesztő, ekkor már nem fiatal Pataky újra egyenruhát öltött, és főhadnagyi rangban az utóbbi kettő parancsnoka lett.48 Itteni működéséről ismert forrásaink hallgatnak, bár szorosan véve nem is tartozik tárgyunkhoz. A lengyel menekültek Zala megyei történetét feldolgozó tanulmány egyetlen helyen említi nevét, egy képaláírásban, amely a zalaszentgróti táborban elhelyezett lengyel tisztek Tekenyére tett kirándulásán készült felvételhez készült. A sokszereplős fotó közepén két résztvevőt emel ki név szerint: Pataki főhadnagyot, és Zaluski őrnagyot, a lengyel tisztek rangidősét.49 A szélesen mosolygó magyar tisztnek és művésznek ez a másik ismert, a már említettnél mintegy másfél évtizeddel később készült fényképe. A képek eléggé gyenge minőségűek, és egy merev, kifejezéstelen arcot is nehéz összevetni egy róla jóval később, derűs pillanatában készült felvétellel, de az arc hosszúkás, sovány formája mindkét ábrázoláson szembetűnő. A táborparancsnok sajnos nem érhette meg a művészi alkotások iránt újra affinitást mutató, békésebb időket, 1945-ben, pontosan nem tisztázott körülmények között elhunyt, egyes utalások szerint önkezével vetett véget életének.50 A halála pontos idejére és okára vonatkozó halotti anyakönyvi bejegyzésnek nem sikerült nyomára bukkanni (sem a türjei, sem a zalaszentgróti, sem pedig a zalaegerszegi halálozási matrikula nem tartalmazza a nevét). Feltehetően a türjei temetőben helyezték örök nyugalomra, azonban síremléke ma már nem lelhető fel. Az utókor helyi emlékezete Pataky Andort elsősorban köztéri szobrászként tartja nyilván. Hősi emlékművei, Mária-szobra - bár állaguk többnyire erősen romló - ma is állnak, viszont kerámiái, akvarelljei csupán véletlenszerűen lelhetőek fel, és dokumentálásuk is gyakorlatilag egy-két, még fellelhető katalógusra korlátozódik. A két világháború közötti magyar művészet eddigi legrészletesebb feldolgozása csupán kerámiaedényeit emliti, s ezen belül is elsősorban azt hangsúlyozza, hogy bár az általa az edényeken használt festett díszítés rendszere illeszkedett az akkori trendhez, de annak egyik fő vonulatától eltérően ő csak ritkán használt népi díszítőmotívumokat.51 Ezzel viszont éppen egy olyan emlékcsoportnak kapcsán hangsúlyozza nevét, amely - legalábbis Pataky viszonylatában - a legkevésbé ismert előttünk. Zalai kiállításain, csakúgy, mint az Alkotás Művészház 1924- es tárlatán, nem edényeket állított ki, hanem kerámia 46LAGZI 1975, 13. 47 LUBCZYK 2012, 144. 48 HÁJAS 1998,40-41. 49 LAGZI 1975,52, 50 Hájas László (HÁJAS 1998, 42.) közöl egy szájhagyomány útján fennmaradt, néhány helyen feltehetően romlott, egy helyen hiányos verset, ami egy, a Pataky-fívérek életét megéneklö, ismeretlen türjei műkedvelő poétától származik: Nagybácsi, mint agglegény / Végre földbe került szegény Vagyonát rokonra hagyta / Ki azt mohón fel is falta. Volt ott jószág, föld és szőlő / Megvolt a gondtalan jövő Hangos volt az egész kúria / Került italra, murira. A föld el lett hanyagolva / Mert senki nem gondozta. Egy szép tavasznak hajnalán / Bohém Elemér a sírba szállt. Maradt egy fiú, a Bandi, / Aki lengyel konyhán tud jóllakni. Fájt a szívem, hogy e művész / Ki agyagból, mint bűvész Embert, állatot faragott, /Csudás, szép, élő alakot. A jó élet röstté tette / Nem alkotott a nagy lelke Munkaiszony lett a végzete / Újból felvenni szégyellte. A nagyasszony elhagyatva / Barátoktól megtagadva Az új földesúr nógatván, / Hogy a házat elhagyván Egy pengőért bort a pohárba / Másikért mérget hozzája Erős akarat, búcsú, könny / Legördül a gyászfüggöny 51 „Kerámiaműhelyeinkben komoly technológiai tudáson alapuló munka folyt; a termékek leginkább a díszítőelemekben különböztek egymástól. A tálak, tányérok alakításánál a díszítmény rendszerint nem csupán a peremre került, hanem ellepte az egész felületet. A díszítmény motívumai között sűrűn szerepelt a népies, vagy legalább vele rokon jellegű, de sohasem kalligrafikusán finomkodó omamentum. Ezekhez a vonásokhoz harmonikusan illeszkedett a szín. Ez rendszerint tömör és határozott volt, a légies finomságú ’porcelánszínekkel’ alig éltek keramikusaink. Az ilyen felfogásban készült edények között találunk olyan darabokat, amelyeket csak ritkán láttak el népi díszítőmotívumokkal (Pataky Andor, Endrő Margit).”-MM 1919-1945, 314.
