Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)
A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Bereczky Lóránd: Kisfaludi Stróbl Zsigmond és a politika az 1950-es és 1960-as években
ZALAI MÚZEUM 19 2010 45 Bereczky Lóránd: Kisfaludi Stróbl Zsigmond és a politika az 1950-es és 1960-as években Amikor a jelen előadás tartására felkértek, könnyelműen belegyeztem a konferencián történő fellépésbe, sőt az olyan távolinak tűnt, hogy elfogadtam azt a javaslatot is, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond és a politika viszonyáról mondjak néhány szót, a témát két évtizedre, az ötvenes és a hatvanas évekre leszűkítve. Gondolom, a felkérésben részben az vezette szervező kollegámat, hogy emlékezett arra, miszerint én magam is dolgoztam a pártközpontban, csak nem ebben az évtizedben, illetve nem ebben a két évtizedben. Bizonyos emlékekkel azonban természetesen bírok, és amennyiben hallgatták az eddig elhangzott előadásokat, akkor általában a szobrász, és jelesül Kisfaludi Stróbl Zsigmond, valamint a politika viszonyáról hallhattak bőven megemlékezést és előadást. Mégis azt kell mondanom, hogy ha ennek a két évtizednek a történetét nézzük, akkor elég sok olyan változás történt a kulturális politikában és a kulturális közéletben, ami hihetetlen érdekessé teszi Kisfaludi Stróbl Zsigmond pályáját, illetve azt a tényt, hogy az 1908-as müvészházi bemutatkozás óta töretlen ívü volt a pályája egészen haláláig. Mi lehetetett ennek a titka? Hogyan történhetett az, hogy valaki több, egymással teljesen ellentétes szemléletű és világképű társadalmi berendezkedés során is képes vezető szobrászként szerepelni egy adott ország kulturális közéletében? Mindenekelőtt meg kell vizsgálni az adott személy politikai nézeteit, egyáltalán pártállását. Rögtön leszögezhetjük, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond soha semmilyen pártnak nem volt tagja. Tehát "45 után sem volt párttag, és '45 előtt sem volt párttag, így az a fajta kötődés, amely mondjuk a világnézeti azonosság alapján, vagy a világnézeti szimpátia alapján teremtődhetett volna meg, voltaképpen nem állt fenn. Sőt, éppen az 50-es és 60-as években lehettünk annak tanúi, hogy bár őt magát soha nem érte semmiféle támadás vagy megkeresés, illetve a főiskoláról való eltávolítási szándék, mégis, ebben az időben, nevezetesen az 50-es évek első felében indult meg az a törekvés, amely az idősebb tanárok kiszorítására irányult, és fiatal, harmad-, negyed- vagy akár másodéves hallgatók művészként való futtatása tonnájában valósult meg. Például nagyon sokan kaptak főiskolás korukban Munkácsy díjat. A legtipikusabb példa a szobrászok közül Kiss István szobrászművésznek a futtatása, a festők közül most hirtelen Demjén Attila jut eszembe, aki harmadéves korában a Gábor Aron című képére Munkácsy díjat kapott. Ezzel tulajdonképpen a feltörekvő új nemzedéknek akartak ugródeszkát biztosítani, majdnem azt mondhatnám, hogy olyan szintű kezelése volt ez a személyeknek, mint ahogy a hadseregben - nálunk is meg a Szovjetunióban is - megjelentek annak idején a huszonéves tábornokok, demonstrálva azt, hogy itt van kiugrási lehetőség. Azonosulni kellett a politikai programmal, amely ezt követően már elismerte a tehetséget, és akkor biztosítva volt a kiugrási lehetőség. Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak soha nem volt szüksége ilyenre, és nyugodtan állíthatjuk, hogy hihetetlenül felkészült, mesterségét briliáns módon művelő ember volt, aki olyan érzékkel bírt, hogy pontosan értette a kor lüktetését, pontosan értette, hogy milyen szempontok szerint fogalmazza meg a kor a maga programját, és meg tudta hozzá teremteni a maga ikonográfiái rendszerét. Azt hiszem, hogy ha a személyi oldaláról nézzük a történetet, akkor állíthatjuk, hogy az volt Kisfaludi Stróbl Zsigmond titka, hogy tudta és értette minden társadalmi berendezkedés nyelvét. Pontosan értette, hogy ki mit akart mondani, mi a fontos, mit emelnek ki, de nem vált sohasem az irredenta mozgalmak képviselőjévé. Szobraival kapcsolatban - melyeket Wehner Tibor itt elemzett, meg a történész kolléga (Pótó János) is mutatott be szobrokat - tulajdonképpen a megrendelés egykori folyamatáról elhangzottakat félre lehet tenni, és egy egész más történetet is hozzá lehet kapcsolni a szobrokhoz. Gyakorlatilag azt akarom ezzel mondani, hogy pontosan értette azt a nyelvet, aminek révén a megrendelőkkel érintkezni kellett.
