Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Bereczky Lóránd: Kisfaludi Stróbl Zsigmond és a politika az 1950-es és 1960-as években

Kisfaludi Stróbl Zsigmond és a politika az 1950-es és 1960-as években 47 zajlott az átírás, a történelem és a hangsúlyok megváltoztatása. Ki kellett cserélni a Kossuth szobrot (Budapest, Kossuth-tér), ő készítette el a középső alakot. A háborúban megsérült Millenniumi-emlékművön kicserélték azokat a szobrokat, amelyek nem voltak szalonképesek. Akkor kapott megbízást arra, hogy Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc szobrát elkészítse a Millenniumi-emlékműre. Tulajdonképpen istenigazából ezek voltak azok a nagy megrendelések az 50-es években. Mindez körülbelül '53 és '55 között lezajlik, ebben az időben kapja azokat a kitüntetéseket is, amelyekkel az ő tevékenységét elismerik. Azon kevés képzőművészek közé tartozik, aki két Kossuth-díjat kapott. Az elsőt 1950-ben, és kapott 1952-ben is. Egy közelmúltban elhunyt, igen jeles képzőművészünk, festőnk felháborodva kérdezte, hogy ő miért nem kap még egy Kossuth díjat? Az elsőt is nehezen kapta meg, nem azért, mert nem érdemelte meg, hanem ilyen a sors. Akkor azt mondták neki, hogy akik kettőt kapnak, azok ripacsok, mert ugye ez a színészeknél volt nagy divat. Hármat egyetlenegy ember kapott, azt hiszem Keleti Márton, és kettőt kapott a képzőművészek közül Kisfaludi Stróbl Zsigmond. Egyáltalán nem úgy kapta, hogy ő volt a párt hü katonája. Számára teljesen lényegtelen volt, hogy létezik párt, vagy nem létezik párt. Azt a nyelvet tudta beszélni a művészetében, az alkotásaiban, ami az akkori szemléletet követő megrendelők agyát vezette, és teljesen hidegen hagyták az olyan megfontolások, amelyek talán nem is annyira a politikai program minél következetesebb megvalósítására irányultak, hanem elsősorban a felelősségtől való félelem szüleményei voltak. Még a 70-es években is a legmagasabb pártpozíciókat betöltőknek mutatták meg alkotóik a politikai plakátot, amire pályázatot hirdettek. Mintha az lett volna a kérdés, hogy nekik tetszik-e, nem pedig a kilencmilliónak, vagy tíznek, ha kiteszik az utcára. Ez teljesen egyértelműen a felelősségtől való félelmet jelentette. Én úgy hiszem, hogy a Mester a legjobb tanárok közé tartozott, hiszen nagyon sok, a Ferenczy Béniék kitessékelése után a főiskolára tanítani kerülő emberrel ellentétben, neki voltak szakmai alapjai. O olyan iskolákbajárt, ahol ennek a mesterségnek az objektíven tanítható mozzanatait megtanulta, járt olyan műtermekben, például Stróbl Alajos műtermében, ahol egy bizonyos szemléletet is megtanulhatott, és ahol elsajátíthatta azt, hogy a mesterségben hitelesen elkészített műnek valamiféle szellemisége kell, hogy legyen, és ezt a fajta igényességet továbbadta a tanítványainak is. Aztán később már olyan tanárok érkeztek, akik tudták ezt a mesterséget, de hát ő 1956 táján együtt tanított Szabó Ivánnal, Mikus Sándorral. Ha végignézik a történelmet, akkor azt tapasztalhatják, hogy volt egy olyan, 1956 nyarán meghirdetett program, - '53, Sztálin halála után, '54, Nagy Imre miniszterelnöksége után, mintegy oldva a zsdanovi elképzelést - amit Németh Lajos nevéhez kötünk. O elsősorban Domanovszkyékat emelte ki, mint olyanokat, akiknek a főiskolán egy, a bortnyiki hagyományokhoz képest új szellemiséget kellene képviselni, és ebben az egyik főszereplő Szabó Iván volt, aki mintha a modernséget képviselné ebben a Kerényi-Domanovszky-Somogyi hármassal jellemezhető programban, amit 1956 nyarán hirdetett meg a pártközpont, hiszen Lajos akkor ott dolgozott. Lehetne apró részleteket, olyan mozzanatokat előkeresni, amelyek a tudatosság szempontjából nüanszbeli eltéréseket mutatnak fel a megrendelőkhöz való viszonyban. Azt hiszem, a kor előre haladtával a tudatosság bizonyos értelemben kopott is. Egy dolgot azonban nagyon nyomatékosan szeretnék hangsúlyozni, ami ennek az egész felszólalásnak a lényege volt. Azt próbáljuk megjegyezni, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak nem volt szüksége a politikára, mert úgy tudta a mesterséget művelni, hogy minden társadalmi berendezkedés hatalmi képviselői felfedezni vélték művészetében azt a programot, ami az ő politikai hitvallásuknak - szerintük - megfelel. Viszont fordítva igaz: a politikának nagy szüksége volt Kisfaludi Stróbl Zsigmond művészetére. Hiszen a Mester a szakmai tisztesség és becsület mellett soha nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogyan változik a világ, hogyan kellene újabb és újabb szempontok szerint bővíteni a szobrászok szemléletét, a szobrászok eszköztárát, mi mindennel foglalkozhat a művészet, milyen szempontok szerint lehet bővíteni azt a kört, amiben a szobrász a maga módszerével el tudja mondani az elképzeléseit. Nem izgatta, hogy a szerkezet adott esetben esztétikai rangra emelhető, nem izgatták azok az expresszív elképzelések, amelyek esetleg a mondandó érdekében a forma átírásához vezettek volna el. Egy klasszikus, talán úgy lehetne mondani: hildebrandi koncepció jegyében folytatott munkásságának tükrében egyértelművé vált, hogy amitől legjobban utálkozik minden hatalom, az az újítás, a dolgok megváltoztatása, mert minden hatalom azt hiszi, hogy ez a berendezkedés a végső, mi leszünk itt örökké. Minden hatalom retteg minden újítástól, de éppen ettől az egytől az ő esetében nem kellett rettegni. Ettől az egytől azért nem kellett rettegni, mert nem ez mozgatta Kisfaludi Stróbl Zsigmond munkásságát. Nem az volt a szoboralkotási folyamatban a meghatározó tényező, hogy milyen új lehetőségeket lehet feltárni, hanem az volt a mozgatóerő, hogy a szobor a klasszikus törvények szerint, a legjobb minőségben valósuljon meg, úgy, hogy a megrendelő megtalálja a maga számítását, és, hogy minden esetben kinyissa a pénztárcáját és kifizesse a szobrot. Én úgy hiszem, hogy ez is olyan szempont volt, amelyet el lehe-