Kostyál László – Straub Péter: Zalai Múzeum 19 : közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2010)

A Kisfaludi Stróbl Zsigmond születésének 125. évfordulója alkalmából, a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban 2009. november 3-án rendezett emlékkonferencia előadásai - Pótó János: Epizódok a magyarországi politikai emlékmüvek történetéből

34 Pótó János által ígért gyors legitimációval és a múlthoz való szervesebb kötődéssel, hiszen tényleg legitim volt, és valóban szervesen kötődött a múlthoz. Nem így „a múltat végképp eltörölni" kívánó Tanácsköztársaság, mely fennállásának rövidsége miatt maradandó emlékművet ugyan nem hagyott hátra, de május 1-jei dekorációja kiválóan mutatja, hogyan képzelték el vezetői a nemzeti múlt, azaz a létező hagyomány és az agitatív politikai művészet viszonyát. Ebben az átértékelésben a korszak sok szobrászával együtt már Kisfaludi Stróbl Zsigmond is részt vett,

2 aki - mint emlékirataiban elmondja - a Parlament déli oldalán épített Munka Házát díszítette őszirózsás bakájának 3 méteres gipszszobraival.

3 (3. kép, a képen még építés közben). Azt már ugyan nem tette hozzá, hogy a Munka Háza Andrássy Gyula lovas szobrát volt hivatva eltüntetni, mintegy virtuálisan megsemmisíteni (Kisfaludi Stróbl ugyanezen szobrának gipsznagyítása állt - párban Bíró Mihály kalapácsos emberével - az Alagút Duna felőli bejáratánál is). E május 1 -je leglátványosabb és a politikai szándékokról legtöbbet eláruló alkotása a Millenniumi emlékmű (4. kép) átértelmezése volt (5. kép), s a vörös pilonra maga Zala György készítette a 7 méteres gipsz Marxot. Emlékiratában Kisfaludi Stróbl mindössze egyetlen eufemisztikus mondattal említi első köztéri emlékmüvét: „Ebben az időben készítettem a Szabadság téren felállított négy szobor közül az egyiket, az »Eszak«ot."

4 (6. kép.) A lényeget hasonlóképpen elkenve ma is szokás ezen emlékmü-együttest „négy égtáj"' szobrokként emlegetni, pedig ezek az irredenta szobrok, s velük kezdődik a politikai emlékművek hazai, máig tartó, megszakítatlan hagyománya. E négy szoborral ugyanis - alig fél évvel Trianon után - megteremtődött a Horthy-korszak politikai emlékműszobrászatának alaphangja és részben motívumkincse is. S ebből Kisfaludi Stróbl is kivette a részét az Északkal, amely érzelmileg talán a legfűtöttebb a négy szobor közül. A korabeli leírás szerint az „emlékmű főalakja 3 méter magas, keresztre feszített Hungária. A hozzásimuló fiú a tót nemzet ragaszkodását jelképezi a régi anyaországhoz. A kettő egységét kivont karddal előre törő kuruc alakja védi, emlékeztetvén arra, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban tótok is küzdöttek."

5 A meggyötört, szenvedő Hungária az első világháborús emlékművek egyik kedvenc toposzává válik majd a korszakban, a másik szimbólum azonban kortól és ideológiától független. Az autentikus viseletben megformázott, a tót, azaz szlovák nemzetet szimbolizáló alak kiskorú, gyermek, aki védelemre és gyámolításra szorul, s oltalmat és biztonságot csak a magyarságot jelképező fegyveres kuructól remélhet. Mutatis mutandis ugyanezt az elcsépelt toposzt alkalmazza pl. Jevgenyij Vucsetics Berlin-Treptow-i II. világháborús emlékmüve (7. kép) (a fegyveres szovjet katona karján ülő kisgyermek maga a védelemre szoruló, felnevelendő német nép) vagy Mikus Sándor budapesti Sztálin-szoborának domborműfrízén a szovjet katona karján ülő magyar gyermek ugyanezzel a szimbolikus jelentéssel (8. kép.). Kisfaludi Stróbl a későbbiekben is kivette a részét a korszak politikai emlékmügyártásából: mintegy másfél tucatnyi első világháborús emlékmű

6 és néhány más politikai monumentum után a Horthy-korszak politikai emlékműveinek utolsó, végül meg nem valósult darabja ugyancsak az ő nevéhez fűződik: a Horthy Istvánemlékmű (9-10. kép). A Stróbl által mindig tagadott kapcsolat a politika és a művész között ráadásul kétoldalú, amit mutat egyrészt az 1930-ban megkapott Corvin-koszorú, másrészt hogy a Horthy István-emlékműre a megbízást - a korban egyébként szokatlanul - pályázat nélkül nyerte el. Az 1945 után Magyarországon felállított politikai emlékművek legnagyobb számú csoportját a szovjet, vagy más néven felszabadulási emlékmüvek képezték. A szocialista korszak négy évtizede alatt minden város és nagyon sok község, Budapesten minden kerület megalkotta a maga kultuszhelyét, ahol a felszabadulás napján, április 4-én a település párt- és tanácsi vezetői celebrálhatták az ünnepséget. Országosan több száz, Budapesten 27 ilyen emlékmű készült korszakunkban, többségük az 1945 utáni években és a sztálinista korszakban. Új korszak, új szimbólumok - de a megbízható mesterségbeli tudást az új politikai eszmék sem nélkülözhették. A szovjet emlékművek első hulláma a felszabadító-megszálló Vörös Hadsereg közvetlen pressziójára létesült részben kegyeleti jelleggel, a programadó mű azonban - erős szovjet hatásokkal ugyan - Kisfaludi Stróbl munkája a Gellért-hegyen (11. kép). Ennek jelentésmódosulásaival külön előadás foglalkozik,

7 ezért csak két továbbélő elemre hívnám fel a figyelmet. Az egyik a két epikus, a szovjet-magyar találkozást és a közös építőmunkát ábrázoló dombormű az obeliszk oldalán, mely téma unalomig ismétlődik majd a felszabadulási emlékműveken a következő években, hogy a Sztálin-szobor immár képregényszerű dombormüfrízében érje el csúcspontját. A másik (12. kép, a képen immár a szoborparkban) a szovjet katona, pontosabban az uniformis és a fegyver aprólékosan precíz, akadémikusan realista megformáltsága. A felszabadulási emlékműveken ugyanis kezdetben mindig jelen kellett lennie a szovjet katonának a maga konkrét valójában: egyenruhában, fegyverrel. Az első években erről maguk a szovjet katonai hatóságok gondoskodtak. Tipikus a Budapest XIII. kerületében emelt emlékmű története. 1946 tavaszán az 1944^45-ös ostrom során elesett, és a kerületben szanaszét, közterületen eltemetett szovjet katonákat exhumálták, és a Béke