Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Kardos Ferenc: A Kis-Balaton a nép emlékezetében - A láp világának népköltészetéből
164 Kardos Ferenc ténete. „A balatonmagyaródi uradalomban volt egyszer egy béres, kit mindenki bolondnak tartott, mert sem úr, sem hajdú, sem majorgazda nem tudott neki parancsolni. Pedig ő nem is volt annyira buta, mint gondolták, csak nem érezte magát senkinél alábbvalónak. Ha valamelyik nap úgy érezte, hogy mára eleget dolgozott, egyszerűen kifogta ökreit; és neki beszélhettek, amíg csak akartak, aznap többet nem tudtak ővele dolgoztatni. Persze a bérért mindig pontosan megjelent és ha nem fizettek ki neki valamit, úgy mint másnak, akkor kész perpatvart csinált. Ebben az időbe épített az uradalom egy másik majort, és hogy megszabaduljanak a majorbeliek ettől a hasznavehetetlen bérestől, azt tanácsolták az uraságnak, küldje ki a Sándort az újonnan építendő majorhoz földet hordani. Ott hordozgatta már a földet hónapokon keresztül. Hol nótás kedvvel nekibuzdulva biztatta ökreit, hol pedig nekikeseredve kezdte szidni és átkozni ezt a rongyos világot, amely így nyúzza a szegény népet, s közben nem feledve ki azt az átkozott gazembert, aki az első urasági bérest kitalálta. így teltekmúltak a napok jobban, rosszabbul Sándor körül, mikor egyszer az uraság kilátogatott az újonnan épülő tanyára és ott látta Sándort a négy ökrével, mint éppen húzatta a szekér földet és közbe tele torokkal biztatta ökreit: Ahe hide Kontyos, Szőke! A hé Dallos! Valami jókedvvel lehetett az uraséig is éppen, mert nem restelt odamenni Sándorhoz, hogy megkérdezze mint megy a dolga eben az új beosztásban. -Hát instállom sanyargunk, sanyargunk, mit is tehetne az ember mást ebben a s any argóba?—mondta megvetéssel Sándor. —Mér olyan sanyarú itt, Sándor!-kérdezte az úr. -Hát bíz ez az embert csak sanyari, sanyari, míg végleg teljesen lesanyari. Nézze meg csak az ökreimet, már úgy néznek ki, mintha nem is errő a világrul valók vónának. Ha ez így megy nem kerül vissza azokbu, csak a bőrük. -Na, jól van Sándor!—szólt az úr megnyugtatva az elégedetlen bérest. — Tarts ki, amíg a major fel nem épül és te leszel a csirásgazda. A majort pedig „Sanyarinak" fogjuk hívni. —Az már jó lësz, ha Sanyari lësz, mer más nevet ez úgy se illet, de hogy én legyek a csirásgazda, ne haragudjon a nagyságos úr, azt már nem fogadhatom el! -Aztán mér?—kérdezte az úr meglepődve — Hát csak azért, mer elég az én bajom is, nem akarom még magamfajta rongyosokét szaporítani azzal, hogy én parancsoljak nekik. Van a nagyságos uramnak elég kutyája, aki ugat helyettem. -Bolond vagy Sándor, most már én is azt mondom, -hagyta ott az úr bosszankodva az ostoba cselédjén, de azért az új majort „Sanyarinak" nevezték. " Betyárfolklór a Kis-Balatonon A Kis-Balaton lápvilága jó bújóhely volt nemcsak az adózást (a török időkben a kettős adózást) kikerülő, néhol egymás jószágait elhajtó pásztorok, hanem a haramiák, a bujkáló szegénylegények, szökött katonák számára is, s előnyös volt a betyárok számára, hogy Zala és Somogy határán mozoghattak, kijátszva a pandúrok éberségét, és esetleges illetéktelenségét (ami miatt nehezebb volt elfogni őket). Természetesen -ahogyan azt jelesebb betyárkutatóink, vagy a zalai betyárokról író Fülöp István is tartja-nincsenek csak a Kis-Balaton vidékén rabló betyárok. Ezen a tájon menőknek nevezett szegénylegények, rablók kihasználva a zalai, somogyi, vagy épp bakonyi erdők sűrűjét, a Balaton környéki lápos területeket is járták, hol bujdosva, hol rabolva. Életmódjuk okán elsősorban a pásztorokkal és a kocsmárosokkal érintkeztek, többségük, ha tehette, mert nem ismerték fel, vagy nem őt keresték, bojtárként, pásztorként dolgozott. Jó példa erre Somogy és Dél-Zala legkeresettebb rablója Patkó Jancsi, és nem kevéssé híres testvére Patkó Pista aki végigrabolta Baranyát, Somogyot, Zalát. Patkó Jancsit halálának legendája szerint, 1862-ben Nagykanizsa környékén, a galamboki pusztán, egy ütközetben halálosan megsebesítették, majd átvágva, a KisBalatonon, Fenékpuszta közelében, a lápban alvezére, Bergán Jancsi, súlyos sebesülése miatt-a történetek szerint-saját kérésére agyonlőtte. Holttestét sohasem találták meg. Vikár Béla azonban Kiskomáromban látta sírját. „Kiskomáromban magam is láttam, erdőszélen, útmentében, kis halom, melybe bot van tűzve." Unokája Tóth Mihály szerint Pogányszentpéteren van eltemetve, ahol 3 gyereke is maradt: Pista, József, Mihály, kanászok. 4 8 Ebből is kitűnik, hogy mennyire homályos adataink lehetnek a betyárokról. A Kis-Balaton falvai val kapcsolatba hozható rablók, zsiványok közül csak kevesen váltak híressé. A miháldi Németh vagy más néven Lippai Pál és társai (szökött katonák) Dómján János, Bukovics György, Takács László, Horváth József Garaboncon egy zsidót, Zalakaroson a molnárt rabolták ki, Főnyeden pedig Pét kocsmároshoz törtek be 1862-63 fordulóján. Lancsák Antal, Kacsaki József, Rövid György, Ledopold György „Kutyási" hogy csak néhányakat soroljunk a 19. század közepéről. 4 9 Kisbalatoni vonatkozású betyárfolklór-szöveg (népdal, ballada, monda) róluk nem keletkezett, (vagy legalábbis ilyent nem ismerünk még), csak Nád Jancsiról és Juhász Andrásról. Mitől voltak ők mások a magyar folklórban, mint az előttük említett, ugyancsak sok gaztettet végrehajtók? Ennek okait érdemes volna vizsgálni. Leginkább tetteik széles körben való publicitása (körözvényeken, a ponyvairodalomban és a korabeli sajtóban), illetve helyi
