Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Bíró Friderika: Búcsú a parasztságtól-A hagyományos paraszti életfonna felbomlása két zalai faluban
Búcsú a parasztságtól 85 vettem. Mondok én má, az megnősüt (egy rokon), annak a felesége után kaptak szölüt, hát aztat hasznátam. Itt van téesz, Bödeházán? Igen, a rédicsi téesz h ez tartozik. Mikor alakult meg? Hatvanba. Maguknak be kellett adni a szerszámaikat, meg az állatokat? A szerszámokat nem. Az állatokat igen. Csak egyet engedélyeztek, hogy lehet tartani. Mit érzett, amikor ezeket az állatokat be kellett adni? Biztosan szerette az állatokat. Hát nem szerettem, de muszáj vót, másképp má korbácsolták az embereket. Hát megmondom, őszintén hogyan van, hát úgy vót. De sokkal jobb, hogy bekergettek ebbe a téeszbe, mint úgy maradtam vóna. Miért jobb? Égisz más! Megváltozott a világ. Sokké jobb a mosti. Ha akarnák visszaadni, pedig tizennégy hód födém vót, hát egyet meghagytak, de nem köllene. Nem. Meg nem egynek, egynek se még tán a faluba. Egy vót, egy a sógorom vót, az nagyon sajnálta, hogy be köllött állnyi, de hát hiába. Nem tehettek rúla. Hö! Sok mindenen keresztülmentem. MÜLLER J ÓZSEF Józsi bácsi az előbb azt mondta, hogy ha ilyen lett volna ötven évvel ezelőtt is az élet, mint most, akkor maguk másképp élnének most. Maga szerette az egyéni gazdálkodást? Mit szeretett benne? Azt, hogy szabad volt, szabadabb, mint mondjuk később a téeszbe került? Hát én megmondom mi vót a legnagyobb dilemmája a paraszt népnek az én koromba. Ha valahol megtudta az ember itt van eladó föld, hát, ha van egy kis pénzem, megveszem. Úgy, hogy nem maradt itthon semmi. Nem úgy, mint most, öltöztetjük a gyereket, kocsit veszünk neki, ezt-azt veszünk nekik, hanem földet vettek az öregek. Igen. Ezt a házat mink vettük részben negyvenmillió koronáéi: Nem vót egy fillérünk, kölcsön kértük azt a tízmillió koronát, amikor megvette édesanyám a tezsvéremnek. Egy év múlva kifizettük a negyvenmillió koronát. Bikákot neveltünk. Bikákot. Józsi bácsi azt, hogy parasztember volt, soha nem szégyellte? Hát, ugye, akkor mindenki egyforma vót. Mindenki. Egyforma vót. Csak nem tudtunk mi errö, tessék elhinni. Nem tudtunk mi errö, hogy hiszen még jobb lét is létezne. De most vesszük észre, hát most tessék azt elképzelni, én már hetvennégyévezs ember vagyok, habár kaszálok izs, sokan azt mondják, má ebbe a korba, nem illii, hát kicsit szégyellem, megszólnak engem. Hát mér, szólják meg? Azért mert kaszál? Hát, ha szereti? De sok, mondom má, alig, hogy van ebbe a korban má ember nálunk. Maga mikor lépett be a téeszbe? Én hatvanba. Akkor maga nem tudta, hogy mi lesz, hogy lesz. Mégis mit érzett, amikor belépett? Itt vót a hiba. Hogy otthagyta a magángazdálkodást? Ezér én a feleségemet okozom. Maga is félt? Én nem, nem. Mer én nagyon szerettem, hogy őszinték legyünk engem szeretett a téeszbe mindenki. Mer mindenkivel eviccelödtem. Szerettem az öregeket, tiszteletbe tartottam a fiatalokat, meg engem is tiszteletbe tartottak. Amikor én beléptem a téeszbe, a legelső az volt, idegyütt a brigádvezetü, azt mondja énnekem: Jóska, nagyon szépen kér az elnök elvtárs, aszondja, két nagyon idüs ember van—má régen a földbe vannak-nem mennél el velük kazalt rakni? De elmennék, elmennék. És ott maradtam. Ott maradtam a kazalba. Ott. Sokan azt mondták, hogy nem bírnám ki, ha harminc munkaegységet fizetnének se. Én meg kibírtam. Mi vót a legveszélyesebb számomra? 1965. szeptember 9-ikén ketten leestünk a platóról, egy idüsebb, akkor idüsebb ember vót nálam, az meghalt, én meg életbe maradtam. Ez egy nagy csoda vót. Egy helyre estünk, egy helyre. O belehalt, másik nem. S magát, magát nem kellett kényszeríteni, hogy belépjen ? Itt vót a hiba, de a feleségemnek muszáj vót. Szót fogadni. Mer, nézze, mi olyanok vagyunk, pedig azt szokták mondani, valóban azt mondja az orvos, aszondja, az asszonyt meg is köll verni, de én azt má nem szoktam. Te nem szabad, nem szabad ezt megtenni. Mer i't azt mondja: tudod mitii félek? Mer tessék elhinni azt nekünk, hogy a községünkben nagyon nagy a széllelhúzás. Itt a hiba. Mindig is volt? Örök életbe. Az én feleségemnek, há mondom, te ha, ha a másik megél, mink is megélünk. Mer maradtak még kivülmaradtak, de én azt nem tartom helyesnek. A felsége félt, magára kicsit talán átragadt a feleségnek a félelme. Nem. Nem? De végül is a vezetőktől féltek. De azt nem sajnálta, hogy a maga vagyona, meg a családi vagyona az máshova került? Azt maga nem sajnálta, Józsi bácsi? Én nem, én nem, komolyan mondom, én nem sajnáltam. Mer, sőt én inkább azt mondtam legelűször: te, nekünk tudod mi a legfontosabb? A leányunk tanítónő. A leányunk tanítónő, hát az ö érdekééi: Hát, aszondja téged ott is becsapnak. Sajnos, tényleg vót eset. Az ám, becsapják az embert. Van az eset, bizony. Tudja, én mindenbe belelátok.
