Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Balogh Jánosné - Horváth Terézia: Katolikus egyházi alkalmak jelölése a rábaközi viseletekben
Katolikus eg\>házi alkalmak jelölése a rábaközi viseletekben 59 ünnepélyesebb selyemkendő szolgált. Egy kapuvári nagygazdáné 1932-ben erre az alkalomra, ahogy szokás volt, új ruhát vett föl, történetesen „piros lángszín" (színjátszó) brokátselyem ujjast és szoknyát, rózsaszín-zöld színjátszó selyemköténnyel. A fején akkor volt először díszes, fiitteres (fejkötő), ún. „nagy kobak, pillangós kobak", fölötte egy piros, feszesen hátra kötött alsó kendő, ún. „királszünű szorító", legfölső rétegként pedig egy, a hímző falunak nevezhető szomszéd Hövejen csináltatott, „hö vej varrott" fehér batisztkendő. A vagyonosságot is jelző, táncos és templomi „pillangós kobak", amely a 19. század végén jelent meg a viseletben, és amelyet eredetileg körülbelül 35 éves korig hordtak, majd az 1930-as években kezdett kimenni a divatból, és egyre rövidebb ideig hordták, 1940 körül már kifejezetten az „új menyecske" állapot jelölője lett, leszűkült a funkciója, már csak erre az egyházi alkalomra vették föl és többször nem.-Az ünnepélyes piros alapszínű, különféle díszű selyemkendőknek a Rábaközben elterjedt jelzője (királyszínű) jó példa arra, hogy a parasztok kedvelték az előkelő vonatkozásokat, szerettek volna a királyokhoz hasonlítani. A piros szín ruházati rangja a középkori királyi kiváltságtól a nemesi piros posztó dolmányokon és mentéken keresztül fokozatosan lecsúszott a parasztsághoz, ahol előbb ünnepélyesnek számított, mint a 20. század első felében a Rábaközben, utóbb már más színekhez képest többed rangú lett, mint például a 20. század második felében a Pest környéki Bagón (saját gyűjtés). A következő életévekben, fiatalasszonykorban rendelkeztek a nők a legváltozatosabb készlettel ünnepi felső kendőkből. A „nagyobb gazdák" feleségének kb. harminc éves koráig mindhárom tárgyalt mezővárosban különféle színeseken kívül többféle lenge, de értékes anyagú és díszű fehér kendője is volt, amelyek csakis egyházi alkalmakkor kerültek a fejükre (9-12, 15. kép). Ezek a „menyecskekendők" elsősorban állapot- és életkorjelzőként, illetve társadalmi rangjelzőként értékelhetők, másodsorban pedig az egyházi cv ünnepeit jelölő elemnek tekinthetők. Négy fő típusuk terjedt el. Kettő az egész Rábaközben ismert: az egyszerűbb, olcsóbb a fehér géphímzéses fehér tüll, és az értékesebb, kézzel, fehér vékony fonallal hímzett fehér „patyolat". A csornai menyecskék két további, még értékesebb fehér fej kendőfaj tát is hordtak. Egyik a házi készítésű, aprólékos fehér rátétes, vagyis „metéléses" kendő (5. kép). A másik a legdrágább: az „aranfonalas", amelyet láncöltéses kontúrokkal hímzett motívumok díszítettek (6. kép). A rátétes és az aranyhímzéses fehér alapú fejkendők nemcsak azt jelölték, hogy viselőjük fiatalasszony és gazdag, hanem a lakóhelyére is utaltak, arra, hogy csornai. Az aranyhímzéses kendők háromféle forrásból származtak: egyrészt vették készen Pozsonyban, másrészt varrták helybeli apácák („apácavarrott menyecskekendő"), harmadrészt hímezték ügyesebb parasztasszonyok. Szalontay Judit meglátása és közlése szerint az apácamunkákon megjelent egy csornai papi paláston alkalmazott rózsabimbó motívum is. A helyi fejkendőhímző-stílus alakulására hatással volt, hogy a többek között a leányifjúság nevelésére specializálódott, Liguori Szent Alfonz szabályát követő, hazánkban először Sopronban 1863-ban megtelepedett Isteni Megváltó Leányai Kongregáció (Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek) elnevezésű szerzetesrend elemimajd polgári- és kézimunka-iskolát működtetett Csornán 1876 szeptemberétől az 1948-as államosításig. Az életkor jelölése házasságkötéstől halálig megmutatkozott ugyan a kimenő és a munkaruhákon is, de legszigorúbban, legárnyaltabban a templomi öltözéken. Az egyéniség alkalmanként letörte az íratlan szabály adta korlátokat: egyesek szívesen öltöztek fiatalosabban, mint ami életkoruknak megfelelt (10. kép). Erre a témakörre ezúttal csak utalok. A halál szomszédságába életkorától függetlenül többször is kerülhet az ember. Ilyenkor öregesebben illik öltözni a koránál. Alkalmilag megtörténik ez, ha gyászmisére vagy temetésre megy, ahol az Egyház liturgikus színe fekete. Erre rárímelve mutatja olyankor öltözékén az egész megjelent közösség a saját szomorúságát, gyászát illetve a mások bánatával együttérzését. Aki hozzátartozóját elveszti, egyénileg gyászol egy egész időszakon át. Az európai szokásoknak megfelelően a Rábaközben is közeli rokont egy évig, távolabbit fél évig, még távolabbit negyed évig „jászoltak", főként az ünnepi, templomi ruha színével. A férfiak csak az ünnepi mellényük és a nyakravaló kendőjük sötétebb színével jelölték gyászukat. A nők viszont több ruhadarabjukon, ünneplőjük minden (látható) elemén viseltek sötét színeket. Ha időben vagy személyileg közeli volt a gyász, azaz „mély gyász"-ban fekete ruhadarabokat öltöttek. A hónapok multával, amikor már „messzibb volt" a haláleset, akkor összefoglaló elnevezéssel „barna", vagyis különféle sötét színű anyagból, például kékfestőkelméből varrt öltözékelemeket hordtak. A „föstőbeli"-ből is a szanyiak csak „kékvirágút" vettek föl olyankor, amelyiken a (virág) minta nem fehér. A gyászolók öltözékében az egyéni szempont—divatos kifejezéssel élve-fölülírta a közösségit, a templomban a személyes állapotukat jelezték a ruhájukkal, így többé vagy kevésbé eltértek a közösségi, egyházi időszak vagy alkalom megkívánta szín követésétől. Különösen kirívó egy Mariazellben fölvett kapuvári csoportképen a fehérruhás lányok között egy gyászoló kortársuk öltözékének mély tónusa, amely a hátrébb álló idősekére rímel (11-12. kép).
