Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Balogh Jánosné - Horváth Terézia: Katolikus egyházi alkalmak jelölése a rábaközi viseletekben

Katolikus eg\>házi alkalmak jelölése a rábaközi viseletekben 57 napon a 19. század végéig a lányok „jegykendőt", vagyis rojtos szélű színes selyem nyakravalót majd a 20. század eleje után hímzett jegyinget ajándékoztak leendő párjuknak. A kendő aztán a háromszori hirdetéskor, az ing pedig csak az esketéskor nyert szerepet a vőlegénység jeleként a templomi ruhán. Eljegyzésük utáni kedden a házasulandók elmentek a paphoz „iratkozni", esketést előjegyeztetni. Ekkor mindketten kisebb ünneplőbe öltöztek. A lány életében ez volt az első egyházi alkalom, amikor bekötötte fejét, hiszen a hajadonok, legalábbis templomi szertartásokkor, hajadonfőtt jártak. 1918-ban egy napszámos lány például „kis tarka", azaz karton ruhában, áll alatt megkötött, „kivarrott, fehér rojtú, rózsaszín selemkendőben" ment a paphoz „jelentkezni". 1932-ben egy nagygazda lány lila szövetszoknyát öltött, azonos kelméjü és díszítésű „majkó" nevű ujjassal és színjátszó, „lángszünü selem" köténnyel. „Koszorúba" föltűzött hajára lila „selemkeszkenyőt" kötött. (Kb. 1870 óta nagylánykorban már nem parasztosan lógó fonatban viselték a hajat a Nyugat-Dunántúlon.) Lábára fehér kötött harisnyát és fekete, pántos félcipőt húzott. Az eljegyzése utáni hét szombatjára a kapuvári lány elkészítette a „vőlegénybokrétát". A 19. század közepétől a 20. század elejéig „golós" vagy „csörgős" bokréta volt a divat, amely többféle világi szerepben is megjelenhetett, úgy, mint legények jelvénye, „reguták" azaz besorozott katonák jelölője, táncos alkalmakkor fiúk-lányok dísze (vő. halotton: 4. kép, emléktárban: 18. kép). A vőlegény esküvői jelvényeként mennyiségével tűnt ki: öt-hat darab ebből egészen elfedte az akkor divatos nagyon kicsi pörge kalapját. Összetétele sokféle lehetett. Jellegzetes elem mindegyikben egy-két piros, kék vagy ezüstszínű, drótra húzott fújt üveg gömb- vagy tojásdad alak. Ezeket kötötték össze drótra dolgozott, selyemből, tüllből, vattából kialakított művirágokkal, papír levelekkel és több más, gyári dísszel. (Csornán ezt az összetételt nem ismerték, csak mirtuszra emlékeztek, amit a vőlegények a „kalaptyokba" tettek.) A 20. század elején többnyire kék, rózsaszín vagy meggyszín atlaszselyem szalagot kötöttek az ilyen bokréta tövére. A szalagot kivarrták flitterrel, „pillangóval." Majd 1915 és 1940 között más lett a divat. Kapuvárott általában „viaszbokrétát" állított össze a lány háromnégy fehér mirtusz ágból, öt ezüst vagy arany rezgő „búzakalász"-ból és egy-két kék művirág nefelejcsből, valamint zöld papírlevélkékből, összekötve csokorformán taftszalaggal. A szalag az 1930-as évek elejéig kék, rózsaszín, vagy fehér szokott lenni, flitterrel, „pillangóval" díszítve. Majd az 1940-es évek elejéig sima fehér volt (kalapon: 3. kép). Azon a szombaton este a vőlegény úgy is jött, elhozta az ünnepi fejrevalóját (télen kucsmát, nyáron kalapot). Arra erősítette a menyasszonya a bokrétát, amelyet a legény csak a templomban viselt. Az iparosok „újításának" hatására 1940 után olyan, papírlapra dolgozott bokrétát adott a parasztlány is, amilyent az elsőáldozó fiúk viseltek korábban. A vőlegény szintén a kabátja hajtókájára tette, nem a fején viselte. (Kocsmáros vőlegények 1919-ben már a mellükre tűzték a bokrétát.) Az új divat ennek az elemnek az esetében is előbb került a gyermekekhez, mint a felnőttekhez. A vőlegény és a jövendőbelije a következő három vasárnap, a házasságkötési szándékukat nyilvánosság elé táró, háromszori kötelező templomi hirdetés egyházi alkalmával és a közbülső időszakban számított jegyespárnak. A hirdetésekkor a szentmise alatt többnyire már fölvette esküvői posztóruháját, nyakán ott díszelgett a jegykendő és viselte a „bokrétáját", amiről mindenki láthatta jegyes állapotát. Az 1930-as évek második felétől kezdve azonban már csak az esküvő vasárnapján tűzte ki. A kapuvári menyasszonynak ezeken a vasárnapokon mindig egy fokkal ünnepélyesebben kellett öltöznie, mint más nőknek. Ha az egyházi ünnep jellege miatt a többiek csak kartonruhában voltak, akkor ő szövetben, ha a többiek szövetruhában, akkor ő selyemben, ha a többiek selyemben, akkor ő bársonyban. Ünnepélyes ruhaanyag szempontjából is a három mezőváros viseleti gazdagság szerinti rangsorában Szany állt az utolsó helyen, mert ott a legdrágább kelme, amelyből a nők templomi ruhája készült, csupán szövet volt. Második helyen állt Csorna, ahol a legrangosabb ruhákat selyemből varrták, az első helyen pedig Kapuvár, a leggazdagabbak pompás bársony nagyünneplőivel. (A 2. képen egyszerrejelenik meg a három fő ünnepi ruhakelme a téli ünneplőben: a baloldali lány ruhája szövet, a középsőé bársony, jobboldalié selyem. Különböző módúak lehettek.) Kapuvárott például egy nagygazda menyasszony 1932-ben az első hirdetésekor piros bársony ruhában ment a templomba, második hirdetéskor lila bársonyban, harmadikkor „gálicszínü" selyemben, rangosabbtól a kevésbé rangosabb felé haladva. Szanyban a 20. század elejéig a menyasszony a három hirdetéskor feketében járt. Feketében szoktak fényképezkedni jegyességük alatt a vőlegénnyel. Miért? Ahogyan néhány helyen hazánkban másutt is, itt is azzal indokolták, hogy: „az a leán gyászolla meg a leánságát avval a fekete ruhával!" (Vő. Függelék.) Később változott a szokás, a két világháború között a jegyesek különféle színes ruháik választékából „abba a három hétbe őtöztek ki jobban." Amikor az esküvő előtti csütörtökön „tanúnyi", azaz házasság előtti oktatásra mentek a paphoz, akkor is ünnepélyesen öltöztek a kapuvári jegyespárok. A lány világos ruhában jelent meg, és már másodszorra házassága előtt asszonyosan áll alatt kötött fej-