Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Fullár Zoltán: Bronzkori tűzikutyák Nagyrécséről
30 Fullár Zoltán előkerült példány vagy szintén a Bj-hez, esetleg a C 2es csoporthoz tartozik (NAGY 1979: 32.). Kronológiailag csak annyi látszik biztosnak, hogy ezek kifejezetten az urnamezős korszakhoz köthetőek, csak a D-csoportba sorolt leletek keltezhetőek a HaC fázisba, és későbbre is (NAGY 1979: 61.). A fentiek alapján a nagyrécsei tűzikutyák jól beilleszthetőek az idősebb urnamezős, HaAj korszakból származó leletek közé. AB, csoportba sorolja Polgár Péter az általa közölt balatonbogiári és ordacsehi tűzikutyákat is. Az ő esetében is töredékesen, valószínűleg hulladék közül kerültek elő a tárgyak. Formailag hasonlóak, de kialakításuk kissé eltérő, datálásuk megegyezik a nagyrécseivel (POLGÁR 2008.). A tűzikutyák funkciójáról és helyes elnevezéséről hosszas vita folyt, és a mai napig nem egyértelmű, hogy ezekre a kérdésekre mi a megfelelő válasz (NAGY 1979: 64.). Abban egyet értek Nagy Lászlóval, hogy többségük, így a nagyrécsei darabok sem voltak ahhoz elég erősek és tartósak, hogy nagyméretű fahasábokat tartsanak meg, tehát a klasszikus tűzikutya (tűzbak) funkciót elláthassák (NAGY 1979: 65.) Esetleg kisebb méretű fadarabokat elbírhattak, de épp a kis méret miatt ekkor nincs rájuk szükség. Talán nyársat támasztottak rájuk, erre a szarvacskás kiképzés utalhat, hisz nem tudott legurulni egyik irányban sem a bot. A kutatás által felvetett másik funkció szakrális lehetett, egyfajta tüzkultusz részeként használták volna ezeket a tárgyakat. Ilon Gábor szerint is a házi szentély részei lehettek, és megvannak a németbányai telep teljes élete során, mindkét fázisban (ILON 1996: 129.). A tárgytípus fontosságát, megbecsültségét mindenképp jelzi a jó minőségű kialakítás, a későbbi időszakokban pedig a szinte már barokkosan túldíszített példányok szintén ezt látszanak alátámasztani. Lehetséges, hogy a díszített, szebben kidolgozott példányok kultikus kellékek voltak, és az egyszerűbb típusok mégis inkább köznapi célokat szolgálhattak. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a kora vaskori darabok, melyek főként sírokból ismertek, mennyivel bonyolultabb, részletgazdagabb díszítéssel, felépítéssel rendelkeznek, mint az urnamezős példányok, és ez a fejlődés folyamatos a HaA-tól a HaD időszakig (NAGY 1979: 68.). A tárgytípus néprajzi párhuzamai nehezen használhatóak, mert azok már anyagukban is különböznek a régészeti anyagból ismert őskori példányoktól. A Magyar néprajzi lexikon lapjain a következő meghatározás olvasható: „kovácsoltvas állvány, melyet szabad tűz rakásához használtak, a tűzifát támasztották hozzá, hogy a láng jobban belekapjon" (ORTUTAY 1982.). Viga Gyula alapján elmondható, hogy a néprajzkutatás a kora középkor óta ismeri főleg NyugatEurópából ezt a tárgytípust, jellemzően kovácsoltvas anyagú példányokat, említésük vasmacskaként is előfordul. Érdekes, hogy az európai nyelvek többségében állatneve van, bár itthon stilizált állat alakú, plasztikusan megformált példányai ritkák. Általában négy lábbal rendelkeznek, Magyarországon valószínűleg a nemesi, főúri kandallók elterjedésével jelenhettek meg (VIGA 1975., VIGA 2004.). A nyitott tűzhelyeken a sütést tették lehetővé a tűzikutyák, mindkét oldalra raktak egyet-egyet, és erre fektették a nyársakat, így közvetlenül a tűz felett lehetett elhelyezni a húst (BALASSA -ORTUTAY 1979: 143.). A fentiekből is kitűnik, hogy az őskori agyag és a későbbi fém tűzikutyák közt igen nagy a különbség, legalábbis külsőre. Azonban azzal, hogy a középkorban és később is kifejezetten szabad vagy nyílt tűzhelyekhez, kandallókhoz kapcsolódik használata, talán funkcionálisan mégis rokoníthatóak egymással. A néprajzi anyagban két funkciója különül el, a nyársak tartása, és a nagyobb farönkök tűzben tartása. Ezeket akár egyszerre is elláthatta. A régészeti anyaggal kapcsolatban fentebb már leírtam, hogy nyársat tarthatott, azonban nagyobb súlyok megtartására már csak méretük alapján sem voltak képesek. Páros használatuk nem kizárható, de ez csak egy lehetőség, hisz tudomásom szerint főként egyesével kerülnek elő. Összefoglalásként elmondható, hogy az őskori tűzikutyák pontos funkciója továbbra sem ismert, de az egyértelmű, hogy a gazdagon, plasztikusan díszített példányok a lakótér díszei lehettek, hasonlóan a későbbi korok állat alakú kovácsremekeihez.
