Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)
Vándor László: Előszó
ZALAI MÚZEUM 18 2009 5 Előszó Harminc esztendeje-amikor a Balatoni Múzeum visszatért a zalai múzeumok kebelébe-találkoztam munkatársként Petánovics Katalinnal. No nem a nevével, nem a munkásságával, még csak nem is a személyével, hanem mindazzal, amit O ennek a múzeumnak az életében, s ettől kezdve a zalai intézmények életében jelentett. A tevékeny, véleményformáló, a múzeum egész életébe belefolyó Katival, a mostani generáció Kati nénijével. Tíz esztendő volt köztünk, ami muzeológus körökben nem korkülönbség, legfeljebb egy lehetőség a megkülönböztetett tiszteletre, amit csak a munkássággal lehet kivívni. Ez a tisztelet meghatározó maradt, akkor is, amikor Petánovics Katalin a néprajz másik nagyasszonyaként Kerecsényi Edit mellett megjelent a zalai tudományos életben. S tudtak tündökölni úgy egymás mellett, hogy ez egyiküknek sem okozott semmilyen gondot, s meghatároztak egy korszakot az etnográfia zalai történetében. Petánovics Katalin élete Göcsej szívében indult, Zágorhidán látta meg a napvilágot 1939. október 18-án. Szülőfaluja, ez az aprócska település akkor Mikefához tartozott (ami később Mikekarácsonyfa lett), ma Novához. Nován járt általános iskolába, majd tanulmányait a zalaegerszegi Zrínyi Gimnáziumban folytatta. Bizonyos, hogy az őt körülvevő világ meghatározó volt abban, hogy az 1958-as érettségit követően az ELTE Bölcsészettudományi Karára jelentkezett, ahol néprajzos-muzeológus diplomát szerzett. Az akkori két kis zalai múzeum néprajzosi státusza foglalt volt, Zalaegerszegen Szentmihályi Imre, Nagykanizsán Kerecsényi Edit munkálkodott. Szerencsés dolog, hogy mégis a szülőföldre tudott kerülni, az akkor éppen Veszprém megyében „vendégeskedő" Keszthelyre. 1964. májusi-jétől lett a Balatoni Múzeum néprajzos muzeológusa, s az is maradt 1997-ig, nyugdíjba vonulásáig. Igazából továbbra is ott dolgozott 2002. december 31-ig, s munkájára az intézmény ma is számít. A kis múzeumban a néprajzi mellett sokáig gondozta a helytörténeti gyűjteményt is. Kutatási területe az agrártörténet, a népi vallásosság, a társadalomnéprajz volt. Ezekben a témakörökben számos publikációja, köztük önálló kötetei jelentek meg. A Festeticsek balatonkeresztúri uradalmának kontraktusai 1772-1793. (1981) nyitotta a sort, majd követte Vállus. Egy summásfalu néprajza (1987), Az elfeledett örökség (1991). Beírta nevét több Keszthely környéki település történetének feldolgozásába is. Zalavár (2002), Szentgyörgyvár (2002), Gyenesdiás (2007) falutörténeteinek megírásában jelentős szerepet vállalt. Tudományos dolgozatai szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben jelentek meg. Kutatási eredményeit a közönség emellett nagyszabású kiállítások formájában is megismerhette. A Balatoni Múzeum két állandó kiállításának rendezésében vett részt, számos egyéni nagy kiállítást is rendezett. 1976-ban szerezte doktorátusát az ELTE-n summa cum laude minősítéssel. Munkája mellett aktív társadalmi tevékenységet folytatott. Tagja volt az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságának, a Győrffy István Néprajzi Társaságnak, választmányi tagja a TIT Országos Néprajzi Szakosztályának. Mély vallásossága, jótékonysági és közösségi munkája végigkíséri életét. Tagja, elnökhelyettese a Szent Erzsébet Jótékonysági Alapítvány kuratóriumának. Közéleti tevékenységéhez tartozik az is, hogy egy időben a keszthelyi önkormányzat egészségügyi és szociális bizottságában is tevékenykedett.
