Kovács Zsuzsa – Marx Mária szerk.: Zalai Múzeum 18 : Petánovics Katalin 70 éves. Közlemények Zala megye múzeumaiból (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2009)

Selmeczi Kovács Attila: A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben

ZALAI MÚZEUM 18 2009 231 Selmeczi Kovács Attila A hagyományos gazdálkodás változása a Kál-völgyben A Balaton-felvidék hagyományos népi gazdálkodásának vizsgálatában Petánovies Katalin fontos szerepet vállalt, amikor egy summásfalu, Vállus monografikus feltárását követően a Balatoni Múzeum legújabb állandó kiállítása kapcsán az egész térség földművelésének összefoglalását is elkészítette.

1 Vizsgálódásának eredményeihez kapcsolódik a Balaton-felvidék középső területének, a Kál-völgynek földművelő gazdálkodása, melynek kutatását az 1980-as évek elején végeztem Lackovits Emőke által vezetett monografikus tájkutatás keretében. Az alábbiakban a földművelés témakörében feltárt fontosabb változásokat foglalom össze, különös tekintette] a táji adottságokra és azzal kapcsolatban álló művelésmódra. A Kál-vögy népi gazdálkodásában a szántóföldi növénytermesztés alapvetően az önellátást szolgálta. Ugyanis a szőlőművelés játszott meghatározó szerepet, amelynek az állattartást és a földművelést egyaránt alárendelték. A nagyobb arányú istállózó marhatartás egyik fontos szerepe a szőlő trágyaszükséglctének kielégítése volt, amihez a rozstermesztés biztosította az almozásra szolgáló szalmát. Ennek a kapcsolódásnak tájföldrajzi okai vannak, mert a Kál-vögy falvainak határa legnagyobb részben rendkívül köves és gyenge minőségű talajjal rendelkezik.

2 Csaknem mindegyik falu elöljárósága erről panaszkodott a 18. századi úrbéri összeírásokban. Pl. Kövágóörsről olvashatjuk, hogy „Szántó földeink igen kövesek és erősek, ugy hogy két Marhával szántani éppen nem lehet eöket, ha meg nem trágyázzák az búzát meg nem termik."

3 Hasonlóképpen emlékeztek meg erről a monoszlóiak is: „Határbeli szántó földeink kövessek, soványok, dombossak, 's víz járásban vannak, 's trágyázni is eöket nehezen, 's nagy munkával lehet."

4 Több helyen említették, hogy volt olyan része a határnak, ahol „csákánnyal szántottak", vagyis szántás közben csákánnyal feszegették fel a nagyobb köveket, amiben az eke megakadt. Ez a meglehetősen mostoha talajadottság alacsonyabb színvonalon tartotta a földművelés eszközkészletét és munkaeljárásait, a korszerűbb vaseszközök is megkésve és kisebb arányban jelentek meg.

5 Az egykor termesztett gabonafélékre vonatkozó adat Köveskálról a 18. század közepéről maradt fenn, amely szerint voltak olyan földek, melyeket használója „kétszer kölessel is vetette be, harmadszor pedigh tönköllel."

6 A század végétől viszont a kétszeres mutatkozott a legelterjedtebb gabonaneműnek. A 19. század közepén már kibővült a szántóföldi növények köre, amint arról pl. a monoszlói birtokkönyv tanúskodik, mi szerint „a szántóföldek egyik évbe búzát vagy rosot teremnek, másikba kendert vagy kukuritzát és árpát 's minden ötödik évben trágyáztatnak", míg a gyengébb talajadottságú határrészben tavaszi áipát, valamint kapás növényeket és hüvelyeseket vetettek.

7 A hagyományos szántóföldi művelés kedvezőtlen feltételeihez járult a földek rendkívüli elaprózottsága. Pl. egy köveskáli kisnemesi gazdaság 1816-ban készült összeírásából tudjuk, hogy „Szántó Földekben van 6 és fél p. mérő alá való 7 darabban, ismét Zálogos Földek 1 és fél p. m. alá való 3 darabban."

8 A szántók elaprózottsága jelentősen hozzájárult az alacsony színvonalú agrotechnika megőrződéséhez, valamint az igénytelenebb gabonaneműek: a rozs és a kétszeres termesztéséhez, valamint az ugarolás meglehetősen hosszú ideig való alkalmazásához. Pl. az 1860-as években egy kővágóörsi középbirtokos feljegyzései szerint a rozs négy-ötszörösét tette ki a búzának és a zabnak, míg az árpa kevésbé maradt el a rozs mögött.

9 Az egyik legjobb köveskáli gazda 1917-1926 közötti gazdasági feljegyzései hasonlóképpen arról vallanak, hogy a 37 holdnyi szántóföldjén, ami 26 részre tagolódott a határ különböző részén, legnagyobb arányban rozst és árpát termesztett.

1

0 A talajművelésben alapvető szerepet játszó félvasekék a 19. század közepén terjedtek el a nagybirtokokon,

1 1 a 19. század végén már a parasztgazdaságokban