Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)
MOLNÁR LÁSZLÓ: Hazatér(het)tek
meg hatodik nap reggel bevérzett a mandulám. Úgy, hogy, amikor műtötték, szegényt szemközt spriccelte a ver. Na, azt hitte, hogy elvágta a hangszálat vagy valamit. Három tanuló, ilyen medikus, ott álltak mögötte, tanultak. A műtét után azokat küldte oda hozzám, hogy beszélgessenek velem, hogy megtudják, tudok-e beszélni. De nekem nem volt kedvem beszélgetni, nem is szólaltam meg sokáig. Aztán már annyira meguntam, mert annyi mindent kérdeztek. Mondtam, hagyják abba már, tudok beszélni. Na, akkor úgy felnevettek mind, hogy: - na háf Istennek, rendbe van. Úgyhogy majdnem otthagytam én a fogam. Nagyon aranyosak voltak a kórházban az orvosok is, meg az ápolók is. Mielőtt ebbe a felvonulási épületbe kerültünk volna, előtte egy hónapig voltunk - novemberben katonai sátorba, abban is a földön, szalmán aludtunk. Szörnyű mostoha körülmények között éltünk. Amerre mentünk mindenhova rendőr kísért bennünket. Rendőri felügyelet nélkül sehova nem mehettünk. Reggelente aztán vittek bennünket ki dolgozni. Répát szedni Mezőtúrra, rizstelepet építeni Kormosra. Aztán vittek rizsgát építésre, kubikolni. Utána meg a rizsteleprc rizst ültetni, később meg aratni. Szóval szörnyű állapot volt az. Sok megaláztatásban volt részünk, amit mi ott kaptunk. Szegény Apámék a Rózsacsordába jártak ki dolgozni. Ugorpusztai Nagy-erdőnek hívták. (Hisz' most is úgy hívják, de most már nagyon le van tarolva, az óta, mint ott voltunk, - hisz' láttuk, mert a keresztállításkor is voltunk ott, már a rendszerváltás után.) Szegény hozni akart bc nekem mézet a kórházba, hogy tudjak enni valamit, mert a teát sem tudtam meginni, az orromon jött vissza. Az egyik tanyasitól vette, vagy cserélte, nem tudom. Megtalálta nála az egyik kis rendőr, egy suhanc, huszonegy-néhány éves rendőr. Bevitte az őrszobára és annak a meglett embernek, akkora pofont adott, hogy szegény papa azt hitte, megpöndörödik a saját tengelye körül. Úgyhogy így bántak velünk. Szegény nagymama küldött csomagot, amikor már lehetett. Hát küldte, küldte szegény, de az, mindig úgy jött, hogy a rendőrök felbontották az őrszobán, és ami olyan volt benn, azt kivették. Úgyhogy levelezni sem tudtunk. A nagymama, szegény, onnan tudta meg, hogy hol vagyunk, hogy amikor elvittek bennünket, és amikor odaértünk, ott az, aki parancsnokunk volt, aki kísért bennünket, ismert, odajött hozzám, és azt mondta: - írjon egy levelet, én elviszem biztos, hogy megkapja a Czupi néni. El is hozta, és akkor 0 mondta meg hol, milyen helyen vagyunk. Az ott élőkre, a külsősökre nem panaszkodhatunk, mert a tanyasiak is végtelenül kedvesek voltak. Nem voltak olyan, olyan kitagadok, csak mindig csodáltak bennünket, és mondogatták: - Te Jó Isten! Azt szokták mondani mán, hogy sötét Zala. Hát ez a sötét Zala? Teljesen más emberek voltak, mint mi. A mi kultúránk összehasonlíthatatlan volt az ottanival, de azért szerettek bennünket ezek a tanyasiak. Volt egy brigádvezetönk, az úgy rendes volt. Egy fiatalember volt. Én ő mellé voltam beosztva írnoknak és listázni. Ugye kellett írni, hogy ki mit dolgozott meg munkanaplót vezetni. Hisz' még meg is van valahol nekem az a füzetem. Abba föl van írva, hogy melyik tanyán mikor mit csináltunk de nem tudom hova raktam el. De a rendőrök azok komiszul bántak velünk. Parancsba kapták, meg azt mondták, hogy mi a nép ellenségei vagyunk. Az egyik rendőr nem is bírta elviselni, amit csinálniuk kellett velünk. A Takács bácsival - szentadorjáni boltos volt, ő volt a bevásárlónk - mentek Tiszafüredre bevásárolni. O kísérte, és volt útközben, a mezőben egy gémeskút. Azt mondta a Takács bácsinak: - álljanak meg, elmegy inni. Odament a gémeskúthoz, vizet vett a szájába és fejbe lőtte magát. Nem bírta tovább, sajnált nagyon bennünket. De rettenetes volt, amikor az embernek kiabálták hajnalban, hogy: - ébresztő a kutya úristenit, piszkos kulákok, Tito láncos kutyái... 12-13 kilométerre, meg 18-ra jártunk ki dolgozni a tanyákra. Akár milyen idő volt. Télen szakadt az eső, fagyott. Ahogy leesett megfagyott. Az esőkabátról telecsurgott a csizmánk vízzel. Lehúzta a sár a csizmát a lábamról, abból a jég potyogott. A zokni, ami a lábamon volt, az is jeges volt. Az egyik tanyán lakott egy néni. Hozzá mentünk be, és akkor úgy szárítgatta szegény. Ilyen körülmények közt éltünk. Az engem nagyon kikészített, az ízületeimet. Meg hát sokan így jártak. Egyikre így hatott, a másikra meg úgy. Akkor jöhettünk el a táborokból, amikor Nagy Imre lett kormányon. 0 fölszámolta ezeket a táborokat, és akkor mindenki kapott értesítést. Nem egyszerre, hanem fokozatosan engedtek cl bennünket. Attól függött, hogy kisgyerekekkel voltak, öregekkel voltak, vagy milyen korban lévők. Mi az utolsó csoporttal jöttünk, mert nálunk nem volt gyerek sem, meg olyan öreg sem, és így '53. október 23án szabadultunk. Akkorra kaptuk meg a papírt, hogy hazamehetünk. De aztán már az, hogy hogyan jövünk haza, arról már senki nem gondoskodott. De nem jöhettünk haza, mert nem jöhettünk be a határsávba, hanem Tófejre mentünk. Ott volt a nagymamám testvérének a sógora. Béres Feri bácsi, és náluk voltunk egészen '56. szeptemberig. - És akkor látogatóba se jöhettek haza? - Nem. Egy éjszaka lógtam én haza, mert nem volt szabad bejönni a határsávba.