Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)

MOLNÁR LÁSZLÓ: Hazatér(het)tek

A házak osztoztak a földek sorsában, termelőszövetkezeti csoportok használatába kerültek, egyéb közcélú feladatok ellátására, illetve bérlakásokként hasznosították őket. Tudjuk azonban, hogy a leltárakat nem minden esetben vették fel. Az ilyen helyekről aztán nyomtalanul tünt el minden ingóság. A Hortobágyon kialakítottak 13 tábort: Árkus, Borsós, Borzas (Mihályhalma), Ebes, Elep, Erzsébetmajor (tiszaszentimrei 9-es tanya), Kormó-puszta (Tiszagyenda), Kócs-puszta (tiszafüredi vagy Jusztusz-tanya), Kónya-tanya, Lászlómajor (Kunhegyes), Lenin-tanya (Polgár-tanya), Tedej, Tiszaigar (tiszaigari Piros Kán). Egy, a Belügyminisztérium Közrendészeti Főosztálya által 1952 végén készített feljegyzés szerint a 12 állami gazdaságban mintegy 8000 „kitelepített és kényszertartózkodásra kötelezett" személyt helyeztek el.

3 A „telepesek" őrzését külön e célra szervezett, úgynevezett „K" rendőrőrsök végezték a számukra kiadott különleges utasítás szerint. Sztálin halálát követően Magyarországon is némi politikai enyhülés következett be. A Nagy Imre vezette kormány igyekezett a törvényességet visszaállítani. Széleskörű közkegyelmet hirdettek, amely az ország lakosságának mintegy 8%-át érintette. A közkegyelem egyik fejezeteként javasolták a hortobágyi zárt területen élő 7244 személy helyzetének rendezését, kitelepítésük október 31 ,-ig történő megszüntetését is.

4 A kitelepítettek választhattak: a távozás vagy a táborok környékén történő letelepedés mellett. Többségük a távozás mellett döntött. A maradók egy része az őszi betakarítási munkák után tette ugyanezt. Letelepedési engedélyhez kötött helyekre - Budapest, Miskolc, Komló, Sztálinváros, Várpalota, a déli és a nyugati határsáv - az eltávozók nem mehettek. Régi lakhelyükre akkor sem térhettek vissza, ha az nem letelepedési engedélyhez kötött helység volt. Ha a tilalom ellenére mégis megjelentek, ingatlan és ingó vagyonukat nem vehették vissza. Ennek foganatosítására a kényszer]akhelyhez kötöttség megszűnését kimondó határozattal együtt kitiltási határozatot is hoztak, amelyről a hortobágyi rendőrségi kirendeltség értesítette a régi lakhely szerint illetékes rendőrkapitányságot is.

5 Az 1955. évi politikai visszarendeződés után, 1956 tavaszán újabb politikai enyhülés következett, amelynek egyik eredménye a déli határsáv létesítésekor „lakóhelyükről eltávozni kényszerült személyek" vagyoni jogaiba történő visszahelyezése volt. A visszatérteket, szociális és vagyonjogi helyzetük alapján családonként ötezer forint segélyben lehetett részesíteni. A segély lehetőségét csakhamar kiterjesztették az eredeti lakhelyükre vissza nem térők számára is. A termelés beindításához, a lakóház rendbe hozásához az OTP családonként tízezer forint összegű kölcsönt adhatott. Az igények kielégítésérc a Pénzügyminisztérium Baranya, Bács-Kiskun és Somogy megyék, valamint Szeged város részére 2-2 millió, Zala megye részérc 1,5 millió Ft póthitelt biztosított.

6 A táborok 1950. június és 1953. október között működtek. 1950. június 22-23-án a déli határsávból, öt gyűjtőállomásról (Szeged, Kiskunhalas, Pécs, Kaposvár, Zalaegerszeg) 1991 személyt telepítettek ki 486 vagonnal.

7 Láttuk, hogy a kitelepítések egyetlen éjszaka zajlottak le a teljes déli határsávból, de történtek később is. Még 1953. május 29-én is történt hortobágyi kitelepítés Csesztregről. „Hatóságunk Központja elrendelte az Osztályunkra előállított Szőke Gyula Csesztregen, 1895-ben született, anyja Rigó Rozália, volt vendéglős kulák, Csesztreg 123 szám alatti lakosnak és családjának a Hortobágyra való betelepítését. Szőke Gyulát őrizetben azért kísértem át, hogy szíveskedjék betelepítésre véghatározatot hozni, és a betelepítést végrehajtani. Tudomásom szerint Szőke Gyula feleségével együtt élt Csesztreg 123. szám alatt. Szőke Gyula Csesztregre költözése előtt Oriszcntpéteren volt vendéglős, ahol kapcsolatban állt embercsempészekkel és titoista kémekkel. így állt kapcsolatban Sipos Pál titóista ügynökkel is, akinek Jugoszláviába és nyugatra szöktetésre több személyt közvetített. Szőke Gyula alaposan gyanúsítható azzal, hogy a legutóbbi időkben is kapcsolatot tartott titoista ügynökökkel, akik illegálisan jöttek Jugoszláviából az ország területére. Fentiekre való tekintettel Szőke Gyulának jugoszláv magyar határ közelében tartózkodása államvédelmi szempontból nem kívánatos."

8 Az új, még jószerével tol sem állt közigazgatási apparátusnak, a politikai rendőrség utasítására tudomásul kellett vennie, hogy a kitelepítettek ellenséges, megbízhatatlan elemek, akiket családtagjaikkal együtt a politikai rendőrség kényszertartózkodásra és munkavégzésre kötelezett a „Hortobágy és környékén lévő állami gazdaságokban". Eltartásukról maguknak kellett gondoskodniuk, és a munkavégzésre nem képes öregeket és betegeket is a zárt tábor többi lakójának kellett eltartania. Fentiekből is jól kitűnik, hogy olyan tekintélyes, vagyonos embereket kellett elhurcolni, akiknek eltávolítása meggyőzhette az otthon maradottakat arról, hogy bárkire, bármikor sor kerülhet. Módszereik embertelenségére jellemző az az eset, amikor a hivatalban lévő jegyzővel elkészíttették az összes kitelepített iratát, majd közölték vele, hogy utolsónak magát is vegye fel a listára. A cél tehát egyértelműen a megfélemlítés volt. Ez olyan jól sikerült, hogy a falvakban lakók évtizedekig nem beszéltek a településeiken egykor folyt erődítési munkákról, vagy a kitelepítettek a tábo-