Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)
STRAUB PÉTER: Adalékok a Balaton környéki 5. századi temetők Felső-Duna vidéki kapcsolatához
1930, Taf. 10, 2-3). Az Aldingen típusba tartozó soponyai példányokat párhuzamaik alapján pedig többen dél-németországi műhely termékének és a fejlcmez mintája alapján 24 kifejezetten alemann típusnak tartják (MENKE 1987, 165; KOCH 1998, 26; SCHACH-DÖRGES 2004, 88). A több alkalommal is feltérképezett (KALTOFFEN 1984, 57; WEIDEMANN 1985, Abb. 21; SCHACH-DÖRGES 2004, Abb 15) széria lelőhelyeinek döntő többsége az előbbiekhez hasonlóan a középső Neckar vidékére esik (4. kép 2), melynek elkülöníthetőek további, bajor és frank területen is előforduló variánsai. 25 A fenti fibulatípusoknak a Felső-Duna vidékén, a Neckar völgye és a Bodeni-tó közti területen való sűrűsödés alapján kézenfekvőek azoknak a dunántúliakkal való összefüggései. A kérdés az, hogy egyéb, a törzsterületüktől távolabb feltűnő típusokhoz hasonlóan ezek is a többek szerint a 6. század fordulóján a frankoktól elszenvedett vereség következtében szétvándorló — történeti forrással (Cassiodor, Ennodius) azonban csak Itália esetében alátámasztható alemann elitet jelölik-e, 26 vagy a dunántúli fibulák magyarázatául más a célravezetőbb. Egy elképzelés szerint számolni kell akár azzal is, hogy a korábban a Közép-Duna vidékéről érkező bevándorlók visszatértek egykori keleti területeikre (KOCH 1997, 197-199). Ha azonban a szemesi, miszlai és soponyai fibulákhoz hasonló Felső-Duna vidéki példányok sírjainak/temetőinek esetében azok egyéb leletösszefüggéseit is szemügyre vesszük, akkor azt tapasztalni, hogy azokhoz ott rendre egyéb olyan tipikusan alemann ékszerek és viseleti sajátosságok — hajtű, nyakperec, négyfibulás viselet, bal alkaron hordott karperec, bordázott amulettkarika, tekercselt végű ezüstkarika, stb. — is társulnak, melyek egy része még Eszak-Itáliában is megjelenik velük (BIERBRAUER 1978, 241; BIERBRAUER 1994, 46-53), ellenben az 5. század utolsó harmadában a Közép-Duna vidékén egyáltalán nem jellemzőek. Ezzel szemben mindhárom dunántúli fibulas sírban kerültek elő olyan, a Kárpát-medencében már az 5. század középső hannadától gyakori kísérőleletek (bordázott aranygyöngy, piperetükör. Desana-Brescia típusú övcsat), melyek alemann sírokban szinte teljesen ismeretlenek. A szemesi temető leletanyaga kapcsán a szerzők ráadásul helyesen jegyzik meg, hogy annak mellékletei korábbinak tűnnek, s a Dunántúlon idegen fibuláknak egy forrással alá nem támasztható alemann bevándorlással való értelmezése magyarázatra szorulna. A fibulák által kínált tárgy = etnikum meghatározás problematikájához kapcsolódóan Sebastian Brathernek utóbbi években megjelent, az etnikai interpretációk lehetőségeiről és ellentmondásairól írt nagy visszhangot kiváltott monográfiája és módszertani témájú cikkei közt számos érdekes gondolatot találni azt illetően — kifejezetten az alemann fibulák vonatkozásában is —, hogy régészeti módszerekkel egy egyén, illetve csoport idegen eredete meghatározhatóe egy közösségen belül (BRATHER 2004, 559-565). Az alemann eredetű fibulák széles körű elterjedésének és különösen azok különböző formai variációjának hátterében Sebastian Brather szerint nem feltétlenül szétvándorlást kell keresnünk, más magyarázatok is megfontolandóak. Egyes ékszerek formáinak egy-egy területen megfigyelhető feltűnő változatosságának és az egymástól nagy távolságra előkerülő darabok egyes részleteinek szembetűnő hasonlóságának magyarázatául vándorötvösök szerepe már régóta felmerült (WERNER 1970, 65; JANKUHN 1976, 18; MÜLLER 1976, 102). 27 Mivel bizonyos Meroving fibulatípusoknak a fő elterjedési területektől távol előkerült öntőformái alapján valószínűleg készítésük nem minden esetben volt helyhez kötött, a sablonokat továbbadva másodlagos formák könnyen kialakulhattak, ami magyarázatot adhat számos típus formai- és díszítésbeli változatosságára (BRATHER 2004, 534; BRATHER 2006, 217). 28 Másrészt számolni kell a kereskedelem és az egyéni kapcsolatok szerepével is (BRATHER 2004, 287-289). Számos 5-6. századi Meroving tárgytípus — többségében fibula — kárpát-medencei feltűnését hasonlóan értékelte már Kiss Attila is (KISS 1981a, 148-150), mint ahogy például az Alpoktól északra, döntően nem a peplos viseletnek megfelelően előkerült gót típusú kengyelfibulák esetében is kétséges, hogy azok bizonyosan asszimilált bevándorlókat jclcntenek-e (BIERBRAUER 1971, 148-149; STEUER 1994, 13-14). Más oldalról megközelítve, a szemesivei és béndekpusztaival számos rokon vonást mutató hasonló korú kelet-dunántúli leletanyagban több olyan fibulatípust is találni, melyek analógiáit kevésbé az alemann, sokkal inkább más germán népek régészeti hagyatékában találni meg. 29 Ugyan a dunaújvárosi fibula gepida párhuzamával kapcsolatban Kovrig Ilona fél évszázada még elképzelhetőnek tartotta annak etnikai magyarázatát (KOVRIG 1954, 91), Bóna István azonban óvatosságra intett és felhívta a figyelmet arra, ha nem magában csak az ékszert vesszük alapul, akkor a síregyüttes egésze ennek már ellentmond (BÓNA 1971a, 279). 30 Mint ahogy az is elgondolkodtató, hogy a szóban forgó időszakból több olyan kifejezetten Balaton környéki egyedi fibula is ismert (KISS 1995, Abb. 5, 3-4; KISS 1999, Taf. 1, 1-2; BONDÁRHONTI-KISS 2000, I tábla 1-2) melyek egyelőre megfelelő párhuzamok hiányában leginkább arra utalnak, hogy azok helyi típusok. Végezetül megfontolandó az is, hogy mivel a női sírok gazdagsága tulajdonképpen családjuknak, az
