Horváth László szerk.: Zalai Múzeum 17. (Közlemények Zala megye múzeumaiból, Zalaegerszeg, 2008)
STRAUB PÉTER: Adalékok a Balaton környéki 5. századi temetők Felső-Duna vidéki kapcsolatához
azok a kisebb méretű példányok, melyek nemrégiben váltak ismerté sírleletként a Fekete-Erdő vidékén (FINGERLIN 2001, Etat. 4.15.2.2), illetve szórványként Burgundiában (SÉMAINV1LLE 2003, Fig. 7, 1). Ezek az újonnan közzétett fibulák tipológiai kapcsolatát és formai előzményét jelenthetik azoknak a hasonló, de kicsit nagyobb méretű korai Meroving háromgombos típusoknak is, 6 melyekről Konrád Weidemann közel negyed évszázada úgy gondolta már, hogy azok dél-alemann területről terjedhettek szét (WEIDEMANN 1985, 707), ami az újabb kapcsolódási pontok ismeretében már jobban nyomon követhető (1. kép). Tulajdonképpen az észak-csehországi Vinaficer-csoport területéről régóta ismert, a Béndekpuszta típusra emlékeztető fibulákat fejrészük spirális-, kengyelük poncolt mintája és méretbeli hasonlósága szintén inkább ezekkel a korai Meroving darabokkal rokonítja, melyek így a dunántúli példányok fejlettebb formáját képviselik (TEJRAL 2006, 420). A béndekpusztai temetőtől légvonalban húsz kilométerre északkeletre az M7-es autópálya építését megelőző régészeti feltárások során 1999-2000-ben Balatonszemesen egy másik hasonló korú temető került elő. Különleges jelentőségű, hogy a temető valamennyi sírját sikerült feltárni, s azokat elkerülte a korabeli bolygatás. A legfeljebb két generáción keresztül használt temetőben a béndekpusztaihoz hasonlóan változatos líbulaviselet figyelhető meg, párban a vállakon azonban egyetlen példát sem találni, ráadásul az előkerült darabok kifejezetten nyugatigermán típusok. Ezek alapján Honti Szilvia és Márkus Gábor az 5. század utolsó harmadára keltezett temetőt az előzetes feldolgozásban alemann betelepülőkhöz kötötték (BONDÁR et al 2007, 133), 7 ami az eddig az 5. század hannadik negyedében a Kárpát-medencéből a Felső-Duna vidékére valószínűsített népmozgásokkal 8 szemben egy másik, a hazai kutatásban korábban egyszer már felmerült alternatívát kínál. Sági Károly ugyanis már közel fél évszázada felvetette alemann csoportok 5. század végi Dunántúlra vándorlásának lehetőségét (SÁGI 1961, 426-429), akik aztán a korai Keszthely-kultúra etnogenezisében is részt vettek volna. 9 A Somogy megyei kiscsaládi temető teljes közlése minden bizonnyal további részletes elemzést nyújt majd a leletanyagról, az egyelőre bizonytalan történeti háttérből levont következtetéshez azonban érdekes lehet a közeli béndekpusztai temetővel való hasonlóságai közül néhány embertani- és régészeti összefüggés. Többféle véleményt találni azt illetően, hogy alemann temetőkben a torzított koponyák idegeneket vagy helyieket jelölnek-e. Mivel általában csak egyegy ilyen — ritkán mongoloid — egyént találni temetőnként, s a szokás az 5. században a hun-alán népmozgással tűnik fel Európában, egy korábbi elképzelés szerint az alemannok maguk is átvették a hunok és segédnépeik hatására a mesterséges koponyadeformálás szokását (HEEGE 1987, 67). Ezt azonban a későbbiekben sokan kétségbe vonták, mivel az antropológiai meghatározás szerint kizárólag felnőtt személyekről van szó (KOCH 1993, 15; WAHL et al 1997, 342; KOKKOTIDIS 1999, Anm. 186; KOCH 2001, 234). 10 A kérdést bonyolítja, hogy időközben meghatároztak alemann temetőben torzított gyermekkoponyát (KOKKOTIDIS 1999, 24), 11 a szomszédos bajor temetők esetében pedig természettudományos vizsgálatokkal igazolni látszik, hogy a helyi lakosság gyakorolta ezt a beavatkozást (ALT 2004, 575). Az újabb embertani összefoglalások mégis leginkább arra hajlanak, hogy az alemannok nem vették át a szokást, az ilyen koponyák szomszédos, egyes hunokkal szorosabb viszonyba került germán népekkel való kapcsolatot — házasság, bevándorlók, menekültek, stb. — tükröznek (ULDIN 2005, 33; ALT 2006, 120). így ha a szemesi temetőt alcmannak tartanánk, magyarázatra szorulna, miként lehet az egyetlen torzított koponya éppen egy gyermeké. 12 Egy másik érdekes adalékot kínál a szemesi és a béndekpusztai temetőben a díszövet ékesítő kcngyelfibulák helyzete. Mindkettőben került elő fibula(pár) a felsőtesten és a medencén egyaránt, utóbbi viseletről tudjuk, hogy az 5. század utolsó harmadától terjedt el (NAGY 2007, 234. j.). 13 Bár az 5-6. századi Meroving kultúrkörben a női ruházat divatjának fibulaviseleti vonatkozásairól számos munka született már, 14 a témának nagyon sok részlete vár még pontosabb kidolgozásra. A béndekpusztai és a balatonszemesi temetőben a medencén előkerült fibulákat egymással párhuzamosan, enyhén ferdén viselték az övön (2. kép 1-3). A kétségtelenül az egyik legerősebb Közép-Duna vidéki kapcsolatokat mutató basel-kleinhüningeni temetőben (GIESLER-MÜLLER 1992) ez a viseleti mód Max Martin szerint kizárólag olyan idegen fibulákkal párosul (MARTIN 2002a, 215-216), melyek kifejezetten az alemannok közé betelepülő dunaiszvébeket jelölik (2. kép 4-5). i5 Hasonló kettős viselet figyelhető meg a baseliek mellett a legszorosabb keleti kapcsolatokat mutató temetőben, ahol húsz sírból került elő kis- és nagyfibula. A hemmingeni kengyelfibulákat illetően már az ásatáson egykor hallgatóként résztvevő későbbi feldolgozónak is feltűnt, hogy azok lényegében kétféle helyzetben kerültek elő, s köztük egyaránt vannak helyi készítésüek és biztosan idegen eredetűek (MÜLLER 1976, 111, 141). Részletesen megvizsgálva ezeket, ugyanazt tapasztaljuk, mint a baseli temető esetében. A rombusz lábú — Hermann Friedrich Müller szerint
