Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Béres Katalin. Egy zalai kis falu, Ozmánbük az 1950-es években

Egy zalai kis falu, Ozmánbük az 1950-es években 241 eleget tett az „állam iránti kötelezettségének". Persze a körmendi piacra bejutni sem volt könnyű, hiszen a határvárosba ehhez is külön engedély kellett; 1954ben kaptak Ozmánbük dolgozó parasztjai a járási rendőrkapitányságtól piaci értékesítés címén 3 hónapos belépési engedélyt. Természetesen ezt is csak azért, hogy teljesíteni tudják adóbefizetési tervüket. 1952 során a községi tanács hetente két alkalommal ellenőrizte a beszolgáltatásra kötelezettek sertéseinek súlygyarapodását; a tojás, tej és baromfi beadás megjavítására begyűjtési vasárnapokat tartottak. Ez utóbbi területen állandósult a lemaradás. (1953-ban pl. a negyedévi tojásbeadási előírás 10 800 db volt.) Ha a baromfiból sikerült a tervet 70% körülire erőszakolni, a tojásbeadás eredményei voltak siralmasak. Ez különösen a Rákosi Mátyás születésnapjára tett felajánlás miatt vált kínossá. A községi tanács erre a jeles alkalomra felajánlotta, hogy március 8-ra teljesíti első negyedévi baromfi és tojásbeadási tervét. A helyi párt, MNDSZ és DISZ tagokkal megerősített agitációs brigád munkájának eredményeként a baromfi beadást sikerült teljesíteni, de márc. 22-én tojásból még mindig csak 55% gyűlt össze.

13 Az irreális beszolgáltatási tervszámok csökkentése helyett a terméshozamok növelését tűzték ki célul a mezőgazdaság országos és helyi irányítói. Ezt leginkább a szovjet agrotechnikai módszerek átvételével látták biztosítottnak. A tanácsülésekre berendeltek 1020 gazdát, „hogy a dolgozó parasztság sokkal jobban és lelkesebben támogassa" a tervek végrehajtását. „Ezt minden egyes dolgozó paraszt csak úgy tudja elérni, ha a régi maradi munkáját felszámolja és az új mezőgazdasági munkamódszert használja a mindennapi munkájában, mert az új munkamódszer és a szovjet agróteknika alkalmazása meghozza a termelésünk gyümölcsét és akkor nagyobb és sikeresebb terméshozamot tudunk elérni és ezzel elősegítjük az ötéves tervünk sikeres megvalósítását. " - oktatták a tanácsülésen a gazdákat.

14 Új munkamódszerként kötelezővé tették a gépi vetést, kézzel csak külön engedéllyel lehetett a meredek domboldalakon vetni, bevezettették a kukorica és gabonafélék négyzetes vetését, a táblákban keresztsorosan kellett elvetni a magot. Az ozmánbüki parasztok számára a legfurább szovjet módszer a pótbeporzás volt. Ezt elsősorban a stratégiai növényként termelt napraforgónál és kukoricánál kellett, vagy kellett volna alkalmazni, de feltehetőleg csak a járás felé küldött jelentésekben végezték el ezt a munkát, a valóságban nemigen. (Egy posztókesztyűben kellett a táblákat végigjárni, és a kesztyűvel a virágokat óvatosan végig simogatni, átvive a virágport egyik növényről a másikra. Hogy mennyivel lett ettől magasabb a terméseredmény, arról nem szólnak a dokumentumok.) A háromszori kapálás, a szerves- és műtrágyázás, a vetőmagcserék, a talaj meszezése, a kolorádó bogár és a gabona futrinka elleni figyelőszolgálat megszervezése mind-mind a terméshozamok növelését szolgálták. Az aratás lebonyolítása, a szemveszteség elkerülése, és a beszolgáltatás maradéktalan teljesíttetése külön szervezőmunkát igényelt a tanács részéről. A cséplés megkezdése előtt a cséplőmunkásokat és a vezetőt „politikailag" kioktatták a gyors cséplésre. 1952-ben elrendelték a közös szérűk létrehozását, s a hatóságok ellenőrzése mellett lehetett csak a tanács által felvett munkásokkal a cséplést elvégezni.

15 Ekkor szervezték meg a cséplőgéptől a gyűjtőhelyre mozgalmat is, nehogy a gazdák otthon elrejthessék a terményt. A módszer hatásosnak bizonyult, a gabonabeszolgáltatást a falu többnyire 100 %-ban, vagy afelett teljesítette. A 100%-os tervteljesítés rendszerint azt eredményezte a gazdáknál - kicsiknél és nagyoknál egyaránt - hogy nem maradt a család számára elegendő kenyérgabona. A kenyér pedig továbbra is a legfontosabb tápláléka volt a parasztembernek. Kenyeret a városban, Körmenden vagy Zalaegerszegen lehetett vásárolni, de mivel Körmendre bejutni csak engedéllyel lehetett,

16 Zalaegerszegen próbálták a bátrabbak beszerezni a heti kenyérszükségletet. 1948. május 9-től 1949. január 3.-ig volt autóbusz közlekedés a két város között, így az ozmánbükiek viszonylag könnyen eljuthattak mindkét településre.

17 A MÁVAUT azonban a járatok kihasználatlanságára, így gazdaságtalanságra hivatkozva megszüntette a falut a világgal összekötő egyetlen kapcsolatot.

18 A Végrehajtó Bizottság 1951-ben folyamodott a felsőbb szervekhez újabb buszjáratért, eredménytelenül.

19 Aki tehát Zalaegerszegre akart utazni, az elgyalogolt a legközelebbi - 11 km-re lévő - vasútállomásig, a Csurgaszi csárdáig, ott tudott vonatra szállni, vagy még egy megoldás maradt, a kerékpár. (Itt jegyzem meg, hogy erőteljes munkaerő toborzási akciók folytak a faluban, miközben nem volt biztosítva a közlekedés a város felé.) A kenyérért bekerekezőnek nagyon szemfülesnek kellett lennie, hogy a legalább öt darab két kg-os kenyeret megvegye, természetesen nem egy helyen, hanem végigjárva a város kenyérboltjait, majd feltűnés nélkül kicsempéssze a rendőrök által erősen ellenőrzött kivezető utakról, hiszen a városban is állandó volt a kenyérhiány.

20 Ha szerencsésen kijutott, akkor nem a főútvonalon, hanem a kevésbé ellenőrzött Boncodfölde felé vezető úton ért el a Csurgaszi csárdáig, és sokszor a bokrok mögött meglapulva várta ki, hogy az itt is posztoló rendőrök végre elmenjenek. Ezután már szerencsésen haza ért. Persze, még mindig nem nyugodhatott meg a sikeres kenyérszerző akció után, mert az is előfordult, hogy a faluban működő