Zalai Múzeum 16. In memoriam Kerecsényi Edit 1927-2006. (Zalaegerszeg, 2007)

Kapitány Orsolya: „... A szépség kertjében ...” Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlon

,,... A szépség kertjében ..." Népművészet mesterei a Dél-Dunántúlról 153 Nagybátyját, Tamás Józsefet [Szekszárd (Tolna megye), 1911-1966] nyugtalan, kísérletező, újat kereső mesterként ismerték. Mesterségét a mindennapi megélhetésért űzte, de alkotó fantáziájajátékos kedve életképeket megjelenítő butellákban, gyertyatartókban öltöttek testet. A sárközi stílusban készült kerámiái mellett, a szekszárdi borvidék népének emlékét őrző butellákból is válogatást adtunk a kiállításban. Az agyagművesség fiatalabb generációjához tartozott Bíró Annamária [Makó (Csongrád megye), 1951- Szekszárd (Tolna megye), 1998], aki 1969-ben Szegeden a Tömörkény István Iparművészeti Gimnázium kerámia szakán érettségizett és tett ezzel egy időben kerámiakészítő szakmunkásvizsgát. 1969-től Szekszárdon élt, rövid ideig Steig István műhelyében dolgozott, majd a decsi szövetkezet bemintázója lett. A szövetkezetben a kerámiakészítés mellett megtanult szőni és hímezni, ennek az eredménye lett, hogy 1970ben a Népművészet Ifjú Mestere címet egy sárközi főkötőhímzéssel érte el. 1970-1987 között a Szekszárd -csatári kerámiaüzemben dolgozott, miközben létrehozta saját műhelyét és bemutatótermét. Munkáiban a sárközi kerámia hagyományai éltek tovább, és felújította a barcaságiakat. Fiatalon távozott az alkotók sorából, munkáiból néhány darabot a Wosinsky Mór Megyei Múzeum őriz. A Népművészet Mestere cím birtokosa 1994-ben lett a Gerjénben dolgozó Kozák Éva [Mezőtúr (JászNagykun-Solnok megye), 1958-)], 2001-ben a Kaposszerdahelyen élő Falusi Béla [Kaposvár (Somogy megye), 1957-] is megkapta a kitüntető címet. Falusi Béla, mint Tamás László tanítvány, az egykor élt habán mesterek forma hagyományainak követője, domináns szerephez juttatva edényein az olasz majolika mintakincsét. Kozák Éva a Mezőtúri Fazekas Háziipari Szövetkezetben Gonda István irányítása mellett elsősorban az alföldi fazekas központok stílusát sajátította el, és csak 1980-ban, amikor a Tolna megyei Gerjenbe települt kezdett el a dunántúli fazekasok emlékanyagával foglalkozni. Ezek újrafogalmazása, egyéni stílusban történő feldolgozása jellemzi a napjainkban készült tárgyait. A textilfestést kisipari keretek között éltette tovább napjainkig Sárdi János [Mohács (Baranya megye), 1920—] Nagynyárádon. Amikor 1933-36 között Bolyban kitanulta a kékfestő mesterséget, nem gondolta, hogy a 20. század végére már csak néhányan lesznek az országban , akik e mesterséget képviselik. 1947-ben nyitotta meg műhelyét Nagynyárádon, a szükséges felszereléshez az idős mesterek szerszámkészletének megvásárlásával jutott. Az elmúlt évtizedekben saját készítésű nyomódúcokkal is gyarapította mintakincsét, mert az igényeket, az ízlés változását így tudta követni. A festéstechnika tökéletesítése, a mintakincs alkotó módon történő alkalmazása, a vásárlói igények magas szintű kielégítése jellemzi a mester tevékenységét, amit 1988-ban ismertek el a Népművészet Mestere kitüntetéssel. A kiállításra árukészletéből asztalterítőket, és a gazdag mintakincset felvonultató méteráruból válogattunk. A Mohácson élt Kalkán Mátyás [Mohács (Baranya megye), 1929-1987] tevékenysége egyik mesterséggel, házipari tevékenységgel sem rokonítható, hiszen a busó álarc faragása nem csupán a famegmunkálás alapfogásainak ismeretét feltételezi, hanem fokozott érdeklődés és a hagyomány ismerete is szükséges ahhoz, hogy valaki igazán jó búsómaszk készítővé váljon. Az alapanyagok (fa, szaru, gyapjú, kender) ismerete és a formák variálhatóságának a szabadsága jellemezte a saját tervezésű álarcait. Tevékenységét elismerve, 1967-ben megkapta a Népművészet Mestere címet. Decsen Tóth Jánosné és Farkas Lászlóné a babakészítésért kapták meg a népművészet továbbéltetéséért járó legmagasabb elismerést. Tóth Jánosné [Kovács Sára Ocsény (Tolna megye), 1903- Decs (Tolna megye), 1980] még beleszületett a sárközi falvak népének hagyományos életrendjébe, ő maga is követte azt. Az 1930-as években Pilisy Elemérrel közösen újították fel a 19. században viselt női fej viseleteket. E szerint készítette el a néptánccsoportoknak is az egyes viseleti darabokat. Emellett babák készítésével is foglalkozott. 1975-ben a háromlábú sárközi babák (bubák) készítéséért megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést.

26 Farkas Lászlóné [Pál Erzsébet Decs (Tolna megye), 1938-] az általános iskolát kijárva a decsi szövetkezet dolgozója lett. Betanított munkásként hímzéssel, rojtkötéssel, bútorfestéssel és tojásdíszítéssel foglalkozott. Nyugdíjazását követően kezdett el babákat készíteni, és népviseleteket varrni. Otthonában ma 150 zsűrizett babával kiállítás keretében mutatja be a 20. század eleji Sárköz népéletének hétköz- és ünnepnapjait. A kaposvári kiállításban bemutatásra került egy sárközi koszorúslány és egy középkorú asszony főkötős viseletben. Az alkotó munkájáért 2002-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést. A fél évig álló időszaki kiállításon bemutatott 55 alkotó munkássága jól példázta azt az utat, azoknak a változásoknak a sorát, amit az elmúlt 100 évben a magyar díszítőművészet és a vele együtt élő nemzetiségek kézműves termékeinek forma- és mintakincse megtett, hogy azok a 21. században is értelmezhetők legyenek. A 20. század első évtizedeiben az alkotók még közvetlen átvevői voltak a kikristályosodott tudásnak, majd közülük néhányan elsőrangú közvetítőivé váltak a megváltozott társadalmi közegben.