Zalai Múzeum 15. Horváth László 60 éves (Zalaegerszeg, 2006)

Kostyál László: Nemzetközi hírnév és permanens kompatibilitás (Lojalitás, neobarokk és szocreál viszonya Kisfaludi Strobl Zsigmond művészetében)

ZALAI MÚZEUM 15 2006 315 Kostyál László Nemzetközi hírnév és permanens kompatibilitás Lojalitás, neobarokk és szocreál viszonya Kisfaludi Stróbl Zsigmond művészetében Magas kitüntetései, díjai alapján Kisfaludi Stróbl Zsigmond (1884-1975) kétségkívül az elmúlt évszázad egyik leginkább elismert magyar szobrászművésze, hírneve messze túlterjed határainkon, alkotásai a világ számos pontján megtalálhatók múzeumokban és köztereken. Halálát követően, alkotói pályája mérlegének megvonásakor mégis hosszú ideig egyfajta bizonytalanság uralkodott a művészettörténészek között, és nevének említése a szakirodalomban évtizedekig alig fordult elő. Ennek alapvető okát nem művészi kvalitásának átértékelésében vagy az aktuális divatáramlatoknak az általa követett stiláris tendenciáktól történő eltávolodásában kell keresnünk. Sem alkotásainak művészi színvonala nem kérdőjelezhető meg, sem pedig a stiláris fejlődés nem alakította úgy át látásmódunkat, hogy az ő művészi törekvéseit az ötven évvel ezelőttihez képest sokkal időszerűtlenebbnek látnánk. Persze nem állítható, hogy az általa művelt klasszicizáló akadémizmus folyamatosan korszerű lenne. Inkább úgy fogalmazhatunk, hogy ez a művészi eszmélésének időszakában szinte egyeduralkodó szobrászati stílus a 19-20. század fordulójától egyértelműen kikerült a fejlődés fő sodrából, ennek ellenére az antik szépségeszményhez való ragaszkodásával egyfajta időszerűtlenség hatását kelti, s így a közönségre mindmáig jelentős hatással van. A kialakult bizonytalanság gyökereit tehát nem művészetének formai vonatkozásaiban kell keresnünk. Sokkal inkább a tartalmi metamorfózisok azok, amelyek talán a szükségesnél is erőteljesebben akadályozták az objektív kép kialakítását. A szobrász felfogása egyébként hangsúlyozottan apolitikus volt, ennek jegyében az emlékműszobrászatot egyfajta történetírásnak tartotta, amelynek keretein belül a művésznek egyaránt nemes feladata lehet a múlt és a jelen kiemelkedő eszméinek, eseményeinek és tetteinek megörökítése.

1 A 20. század fejleményei egymást követték, és a történelem számos fordulópontja során Kelet-Európában csak azok a művészek maradhattak folyamatosan a felszínen, akiknek művészet-felfogása elegendő rugalmassággal bírt a mindenkori hatalomhoz történő igazodáshoz. A művészetéből élő szobrász számára az elsődleges jövedelemforrás többnyire a köztéri alkotásokból származik, ezek döntő többsége pedig hivatalos megrendelés nyomán készül. A szobrász helyzete kiszolgáltatottabb, mint a festőé vagy a grafikusé, így a kompatibilitás számára nagyobb jelentőséggel bír. Ha valakinek a pályája annyi történelmi sorsfordulón töretlenül ível keresztül, mint Kisfaludi Stróbl Zsigmondé, szükségszerű, hogy művészete tartalmi oldalának elkerülhetetlen kacskaringóit formai állandóság hordozza, éppen olyan, ami időtlenségével (mondhatnánk permanens időszerűtlenségével) az adott tartalomnak is a maradandóság érzését kölcsönzi. Az alábbiakban e folyamat alakulását vesszük górcső alá. Először azt vizsgáljuk meg, hogyan és miért vált a művész a klasszicizálás eltántoríthatatlan hívévé, másodszor pedig szemügyre vesszük azokat a történelmi fordulópontokat, amelyek pályája szempontjából is keresztútnak bizonyultak, s amelyekkel szembesülve a meghatározó döntéseket meghozta. Művészeti nézeteinek, s ezen belül stiláris kötődéseinek kialakulásában saját bevallása szerint is fontos szerepet játszottak az 1896-os millenniumi ünnepségek és az azokon látott kiállítások. A tizenkét éves Zsiga ekkor járt először a fővárosban, találkozott a kor historizáló művészetével, és az ott szerzett benyomások élete végéig elkísérték.

2 Mikor néhány évvel később, 1901-ben beiratkozott az Iparművészeti Iskolába, majd 1905-ben a Mintarajziskolába, még nem merülhetett fel az akkori progresszív törekvések adaptálása. Az akadémikus oktatás hivatalos közege nemhogy a művészeti élet aktuális újdonságairól, Cézanne és Gaugin művészetéről, a nagybányai müvésztelepről, de még a szecesszióról sem vett tudomást. Ennek ellenére Stróbl legkorábbi ismert művei közül az 1906-ban készült, erőteljes dekoratív felhangokat sem nélkülöző Gregersen Baby-portré és