Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Gallina Zsolt: 5. századi sírok Ordacsehi–Csereföldön

5. századi sírok Ordacsehi-Csereföldön 131 temető 23. sírjából ismert (T. MAROTI-TOPAL 1980, 106). A fenti következtetést erősítheti, hogy a csontváz karcsontjai szorosan a test mellett helyezkedtek el, ami a lepelbe csavarásra utalhat. A bordák között került elő lekerekített végű, kis méretű, ezüst tűpár Sióagárdon. Odor János Gábor szerint ez így viseletre alkalmatlan volt, elképzelhető, hogy a temetkezés során használt ruhához készült (ODOR 2001, 41). A Kilimán-Felsőmajor 10. sír lelete alapján Szőke Béla Miklós szerint az inget tűzték vele össze (SZŐKE 1996, 35). A kapolcsi 1. sírban a nyakcsigolyáknál került elő hasonló tű — hajtűként meghatározva — (CS. DAX 1980, 99), Csákváron pedig hármasával elhelyezkedő hajtűket figyeltek meg a koponya körül (SALAMONBARKÓCZI 1973, 87). Az oktaéderes fejű ezüst tűk már a késő római temetőkben feltűnnek. A poliédergomb, mint dísz is a késő római tárgyakon jelenik meg, ilyen végű csont hajtűk gyakoriak a 4. században (BÍRÓ 1994, 34, 171, Pl. XXXIII. 363-367). A tűkön kívül további tárgytípusokon is megjelenik díszként a poliédergomb: pl. oldalpálcás zabla oldaltagjának végein Lengyeltótiban (BAKAY 1978, 156), pipereeszközökön Bácsordason/Karavukovo (KISS 1983, 113, Abb. 8, 5, 9-10). Bikónikus és oktaéderes fejű, 4,5-5 centiméteres ezüst tűk ismertek 4. század végére, 5. század első negyedére (SALAMON-BARKÓCZI 1973, 87; SALAMON-BARKÓCZI 1978, 190), illetve Dunaújváros/ Intercisa esetében 5. század második feléig datálható temetők anyagából. Salamon Ágnes és Barkóczi László szerint a 380 körüli Alatheus-Saphrax-féle betelepülők nem a Marosszentanna-Csernyahov kultúrából hozták ide ennek viseletét, hanem itt vették át a rómaiaktól, s ebből fejlődött volna ki a poliéder végű fülbevaló is (SALAMON-BARKÓCZI 1971, 79). B. Vágó Eszter és Bóna István szerint is a tűt, illetve a belőle kifejlődő poliéder végű fülbevalót is a rómaiaktól vették át a barbárok (Szabadbattyán Mözs - Soponya - Hács-Béndekpuszta csoport) az 5. század kezdetén (B. VÁGÓ-BÓNA 1976, 196198). Azonban érdekes, hogy e leletek a késő római uralom alatt levő barbár sírokban tűnnek fel (SZŐKE 1996b, 42-43). Az oktaéderes fejű tűk viseletével legutóbb Szőke Béla Miklós foglalkozott, aki megállapította, hogy bár ruhatüként való használatukat a rómaiaktól vették át a barbárok, azok azonban az 5. században a keleti germánoknál váltak igazán jellegzetessé. Haj- és ruhatűként általános a germánoknál, s számos típusvariációjuk ismert (SZŐKE 1996, 36-37). Többnyire ruhatűk, amit a fibulák helyén hordanak, különösen a keleti-gótok (SZŐKE 1996b, 42^5). E tűk viselete az 5. század közepéig, második feléig is kimutatható galliai gót, vandál és gepida területeken. Az ordacsehi-csereföldi bizonytalan sírszámú temetőrészietet az 510. sír leletanyaga alapján keltezhetjük. Az ordacsehi 510. sír kis méretű, sötétkék kásagyöngyei (2. kép 4) 5. századi sírokból ismertek (CS. DAX 1980, 99; KOVRIG 1959, 210-211, 218; SALAMON-BARKÓCZI 1976, 99-100; VISY 1980, 215) karneol és borostyángyöngyök társaságában. Keltezés és etnikum Az 510. sírban nyugvó női halott koponyáját torzították. E szokás hun- és alán közvetítéssel terjedt el a germánok között (TÓTH-TARGUBÁNÉ-STRAUB 2001, 51-52). A koponyatorzítás szokását a közeli Mözs (ODOR 2001, 33), Hács-Béndekpuszta (KISS 1995), Letkés (PAPP-SALAMON 1980), SzekszárdPalánk (KISS 1996), Balatonmagyaród-Kápolnapuszta (TÓTH-TARGUBÁNÉ-STRAUB 2001, 51-57), Keszthely-Fenékpuszta (STRAUB 2001, 303) és Kapolcs (CS. DAX 1980) hasonló korú temetkezéseiben is megfigyelték, de Pannoniától nyugatra is jól ismert germán temetkezésekből (ANKE 1998, 130-134; GLASER2003, 15). Az ordacsehi-csereföldi temetőrészietet az 510. sír leletanyaga, torzított koponyája, a lelőhely földrajzi helyzete, a sírok elhelyezkedése, családi temető jellege, és a közelben levő hasonló jellegű temetők alapján az 5. századra, ezen belül feltehetően az 5. század középső harmadára, esetleg harmadik negyedére datálhatjuk. A Balaton déli partjának, illetve Somogy megye északi felének történeti háttereként ismerni kell, hogy a Gratianus-féle szerződéssel 379-380-ban érkeznek az első hun-alán-gót csoportok Alatheus és Saphrax vezetésével Pannoniába (VÁCZY 1940, 61-91; VÁRADY 1969, 42-74, 375^02; MÓCSY 1975, 177-190; BÓNA 1987, 116-130). Bár ezek 408-ban elhagyják Pannoniát, de később újabb kontingensek érkeznek. 427-ben egy szerződés feloldja a pannóniai hun foedust (VÁRADY 1969, 131, 278, 303), de 433^34-ben újabb foederati kapcsolatok, így ilyen jellegű telepek is létrejönnek. Ruga hun nagykirály ekkor kapja meg Pannónia Prima és Valeria tartományokat (VÁRADY 1969, 307). A hunok vereségével végződő 455-ös nedaoi csata után, 456-ban kötik meg azt a római-gót foedust, ami a gótoknak juttatja Pannónia déli részét. Ekkor jön létre az önálló osztrogót királyság Pannoniában. A gót szállásterületeken a három osztrogót király; Valamer/Walamir, Thiudimer/Theodimer és Videmir/Widemir osztozott (ALFÖLDI 1926, 101-103; VÁRADY 1969, 336; KISS 1979, 329-336; VISY 1981, 216-217). Az ordacsehi kis sírmező feltehetően Thiudimer/Theodimer, Nagy Theoderik apjának, territóriumához tar-