Zalai Múzeum 14. Müller Róbert 60 éves (Zalaegerszeg, 2005)

Visy Zsolt: Verespatak aranya

ZALAI MÚZEUM 14 2005 Visy Zsolt Verespatak aranya Az erdélyi Érchegység gazdag aranylelőhelyein már a bronzkorban olyan mértékben aknázták ki a térség lakosai a felszíntől követhető aranyereket és a patakok, folyók aranytartalmát, hogy gazdagságuk közmondásos lehetett a környező népek szemében, a régészeti leletek pedig egyértelműen bizonyítják ezt (VÉKONY 1986, 25). Erdély Hérodotosz által említett, név szerint elsőként ismert népe, a szkíta agathürszoszok

1 is ennek az aranynak köszönhették fényűző, gondtalan életüket, de a sor joggal folytatható a dákokkal, akik a Krisztus előtti és utáni első évszázadok idején ugyancsak bőségesen merítettek az erdélyi Érchegység szinte hihetetlen aranybőségéből. Amikor a rómaiak Traianus vezetésével két hadjáratban leigázták Decebal király népét, az áruló dák főember, Bikilis révén hozzájutottak a gondosan elrejtett óriási arany-kincs egy részéhez.

2 Az elrejtett értékek nagyságára utal az is, hogy szórványos, de hiteles források alapján negyvenezernél is több Lysimachos-aranyérem került elő 1543-ban a Sztrigypatakban (TÉGLÁS 1896- 1898). A nemrégiben aprólékos munkával rekonstruált eseménysor arra vall, hogy Fráter György halálában is szerepet játszhatott az alvinci kastélyban őrzött kincslelet, amely ezután örökre eltűnt (MAKKAY 1994; MAKKAY 1995). A 18-19. században számos antik viasztábla került elő Verespatak római bányajárataiban (1. kép), amelyek méltán keltettek világszerte feltűnést (PÓLAY 1972).

3 A viasszal bevont, szabványos méretű, eredetileg kettesével vagy hármasával egymáshoz kapcsolt fatáblákon ugyanis olyan feliratokat lehetett olvasni, amelyek a Kr. u. 2. század első felében (Kr. u. 139-167) létrejött adásvételi szerződéseket és egyéb jogi ügyleteket rögzítettek. Mivel keltezéssel is ellátták ezeket az okmányokat, a legkésőbbi szerződés dátuma, 167. május 29. alapján meg lehetett állapítani, hogy az ebben az évben kitört markomann háború idején rejtették el őket Alburnus Maior bányásztelepülés lakosai. Az a tény, hogy a tulajdonosaik által elrejtett szerződések a verespataki László-, Jánk-, Katalin-, Simon-bányákban maradtak, arra vall, hogy Alburnus Maior Dél-Balkánról betelepített illyr bányászai — Pirustae, Baridustae, Sardeates, Ansi és mások — meghaltak vagy elmenekültek, településük pedig elpusztult (TÓTH 1986, 83). Alburnus Maior aranykincsét és a bányatelepülést egy kis méretű numerus castellum katonasága biztosította Abrudbányán (GUDEA 1997, 39). A 40 x 50 méteres, egy periódusú palánktáborban végzett egyetlen ásatás nem adott elegendő támpontot a keltezéshez és a helyőrség meghatározásához, de az építési mód alapján feltehetően a 2. század első felére tehető. Az itt állomásozó csekély létszámú katonaság nem tudta megakadályozni a bányavidék feldúlását és kirablását. Az aranybányászat csak a markomann-szarmata háború (167-180) lezárása után indulhatott meg újra. Az Alburnus maiori aranybányák kényszerű leállása komoly pénzügyi gondokat okozhatott Rómának. Moesia Superiorban Marcus Aurelius nyitott a korábbiak mellé egy újabb bányát Kosmaiban, amelyre nézve a legkorábbi adat a pannóniai (Solva) cohors I Ulpia Pannoniorum átmeneti idehelyezése legkésőbb 168-ban a bányavidék védelmére (MÓCSY 1975, 216). Később egyéb auxiliáris egységek vették át a bányavidék védelmét (GUDEA 2001, 33). Itt, és a többi moesiai bányában elsősorban ezüstöt és ólmot, kisebb részben rezet, aranyat és más fémeket bányásztak (DAVIES 1935, 209). Nem véletlen, hogy hatékony intézkedések történtek a Moesia területén fekvő bányavidékek védelmére, hiszen erre a háború idején nagy szükség volt. Egyéb adatokkal is rendelkezünk arra nézve, hogy Róma nemcsak katonailag, hanem gazdaságilag is nehéz helyzetbe került a háború elején. A válságot még Lucius Verus halála is fokozta, így 169-ben a támadó hadjárat megindítása előtt Marcus Aurelius arra kényszerült, hogy Traianus fórumán császári magántulajdonba tartozó értéktárgyakat árverezzen el.

4 Már korábban is feltűnt, hogy a katonai diplomák rendszeres kiadásában 167 után egy hosszabb szünet mutatkozik, időközben megduplázódott mennyiségük