Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Bencze Géza: Kísérlet az Ormándi-berek lecsapolására [1814–1821]

212 Bencze Géza ródi birtokos mindaddig nem is támogatja a lecsapolást, amíg a mindhárom tervezett csatornát bele nem vezetik a Balatonba úgy, hogy a főcsatorna egészen a torkolatáig a határ legyen a két megye között. A leghevesebb vitát - a terveket már a kezdetektől ellenző gr. Festetics Imre, Somogysimonyi és Gárdos-puszta földesura váltotta ki, aki továbbra is ellene mondott az egész lecsapolásnak. Képviselője által felolvasott levelében - a tanácskozás jegyzőkönyve szerint - „olyan dicstelen kifejezéseket" használt, hogy a küldöttség azt nem is mellékelte a jegyzőkönyv irományaihoz. A nemesvidi közbirtokosság jelen lévő képviselője pedig egyszerűen kijelentette, hogy a főcsatorna kiásásának költségeihez nem járulnak hozzá. Mindezek ellenére a két megye jelenlévő küldöttsége megalakultnak tekintette az Ormándi-berek szabályozásában érdekelt társaságot, igazgatókká Somssich Pongrácot és Stephaits Józsefet, a mérnöki munka igazgatójává pedig Török Ferencet nevezték ki.

20 A túl laza, lényegében a kiküldött vármegyei bizottságok alkalmi munkáján alapuló társulás nem teremtett olyan szervezeti kereteket a munkának, amelyek akár a Sárvíz, akár a más folyóvizek szabályozásánál létrehozott királyi biztosságokat jellemezték. Zalának eddig ilyen tapasztalata nem is volt, Somogy megye pedig nem tanult a saját kárán sem, mivel a hasonló laza szervezeti keretek, vagy éppen a nem kellő eltökéltség miatt ekkoriban már egy évtizede vesződtek a Kapós somogyi szakasza egyébként ekkor sikertelen - szabályozásával.

21 A csatornaásás munkájának végzésére már 1817. nyarán szerződést kötöttek bizonyos Teifl (Taiffel) Tamás kiskomáromi illetékességű (jobbágy) árokmetsző bandagazdával, aki „elegendő legényekkel" együtt vállalta, hogy megássa a két oldalcsatornát Ormánd-pusztától kiindulva a somogyi oldalon a főnyedi határig, a zalain pedig az elbontott kápolnapusztai vízimalom helyéig. A két csatorna munkadíjaként az eredeti tervek számításánál jóval kisebb összegben, készpénzben fizetendő 57.183 forintban, valamint a még kevesebb 220 pozsonyi mérő gabonában és 73 akó borban állapodtak meg. A szabályozásban érdekelt birtokosoknak az összeg egyharmadát szinte azonnal, második harmadát pedig még az év augusztusában be kellett volna fizetni a felállított közös pénztárba. A fennmaradó egyharmadnyi összeget elegendőnek vélték a főcsatorna kiásására.

22 Nem hamarkodták el azonban még az összegek községenkénti felosztását sem, mivel vártak a Somogy megye által a Helytartótanácshoz felküldött szabályozás tervek jóváhagyására. Helyette 1817.decemberében a kiegészítések sorának bekérése érkezett a megyéhez, amit továbbküldték Zala megyének is.

23 A munkával megbízott két megyei mérnök egyéb elfoglaltságai miatt is a feladattal azonban csak 1818 nyarára készült el, de jelentésükben a korábbi véleményüket erősítették meg. A Helytartótanácsnak azt az utasítását, hogy a főcsatornát a Kis-Balatonba való bevezetésig tervezzék meg, feleslegesnek tartották. A tapasztalatok alapján tudták, hogy a tartósabb keleti és északi szelek a Balaton vízét a Kis-Balatonban 40-50 cm-rel is megemelik, azaz semmi esélyt nem láttak a Balaton magas vízállása mellett a KisBalatonnal közvetlen összeköttetésben lévő balatonmagyaródi, vörsi, valamint a főnyedi lápok és berkek víztelenítésére.

24 Az uradalmi gazdálkodás megteremtésében a vidéken talán leginkább elől járó és a nagyhatárú kápolnapusztai mocsaras területek lecsapolásában és haszonvehetővé tételében leginkább érdekelt kiskomáromi uradalom a társulás tehetetlenségét is látva, maga cselekedett. A mérnöki rajz alapján a teljes határa hosszában megásatta a tervezett oldalcsatornát a volt kápolna-pusztai malomtól felfelé az ormánd-pusztai határig. A költségszámítások nagy bizonytalanságát jelzi, hogy a munkálatok 23 ezer forintra rúgó összege jelentősen, mintegy 50 %-kal felülmúlta az uradalomnak a tervekben szereplő hozzájárulása mértékét. Az üzemterv szerint gazdálkodó uradalom azonban nem sokallta a befektetett pénzt, mivel tapasztalataik szerint a kiásott új csatornaszakaszon a víz esése - az eredeti Török-féle méréseket igazolva - olyan jelentős volt, hogy azt akár két malom működtetéséhez is elegendőnek találták.

25 Az 1818. július 27-én - társulás otthonának tekintett - Kiskomáromban megjelent küldöttségek a még alig megkezdett munkák felgyorsítása érdekében, de azért is, hogy egyes birtokosok ellenérdekeltségét oszlassák, kimentek a berekbe, megkezdeni a megyehatár már évtizedekkel azelőtt elhatározott kijelölését. Eddig az időpontig nem volt kijelölt megyehatár a KisBalaton és a völgyfőn fekvő Ormánd-pusztai malomgát között. A korábbi térképeken tetszőlegesen, de többnyire a berek középvonalában húzták meg a vonalat. Az 1818. július 27-ei első határjárás jegyzőkönyvében rögzítették, hogy addig a határvonal soha nem volt egyenes, de kijelölve sem volt. A szokásos határjárások mintájára kétszerre bejárták és lemérték, ki- és megjelölték a megnevezett tereptárgyak egymáshoz viszonyított irányát, távolságát és mindezeket jegyzőkönyvbe mondták. A korban szokásos száz ölenkénti (kb. 190 m) határcövekeket csak 1818 őszétől verték le a berek 1,5-2 m vastagságú, hol tőzeges, hol ingoványos talajába. Török Ferenc somogyi mérnök erről szóló térképét és a határjárás jegyzőkönyvét - hozzátéve a szabályozási terv kért kiegészítéseit is - a két megye jóváhagyás végett megküldte a Helytartótanácsnak.