Zalai Múzeum 13. Németh József 70 éves (Zalaegerszeg, 2004)

Szőke Béla Miklós: A határ fogalmának változásai a korai középkorban [Adatok a Kerka-vidék kora középkori településtörténetéhez]

178 Szőke Béla Miklós CIGLENECKI 1987; GLASER 1991). Vidékünk a Dunántúlon időlegesen megtelepedett germán törzsek, a gótok, szvébek, langobardok szállásterületein kívülre került, bár a Borostyánkő utat, mint az egyik legfontosabb, Itália felé vezető kereskedelmi - és mind inkább hadi - utat, továbbra is használhatták, s így itt is gyakran áthaladtak (SZŐKE 1994a, 145-214). Az egész Kárpát-medencét egységes politikaihatalmi keretbe foglaló avar kaganátus több évszázadon át (568-811) uralta a térséget. Az avar „kalandozások korának" befejeztével kialakult a végleges szállásterület, amit a 7. század végén széles, lakatlan sávokkal biztosítottak a váratlan külső támadásokkal szemben. A dél, délnyugat felé, az itáliai langobard királysággal és a karantán szlávokkal összekötő utakat azonban már a 7. század elejétől ellenőrzi egy, a Zala völgyében megtelepült, kevert etnikumú és kultúrájú avar-szláv népesség (ún. Pókaszepetk-Zalakomár csoport - SZŐKE 1994b; Cs. SÓS - SALAMON 1995; SZŐKE 2000a, 477-505). Az avar kaganátus szétdúlt maradványaiból a 9. század első felére egy sor, a Karoling birodalomtól közvetve vagy közvetlenül függő hűbéres alakulatok jött létre. A 840-es évek elejétől a Zala folyónál és a Balaton vidékén Mosaburg/Zalavir központtal a Nyitráról elűzött Priwina, majd fia, Kocel lett egy Karoling grófság vezetője, míg a mosaburgi grófságtól ENy-ra, a Rábáig és Savaria környékéig Rihharius, tovább a Dunáig pedig Ratpod grófságai terültek el. A grófi székhelyeken és a grófok kíséretéhez tartozó nemesek birtokain udvarházak, bennük templomok épültek fel, a térítő szerzetesek és a birodalom más részeiből ide vándorolt katonák, kézművesek, parasztok pedig a kora feudális gazdálkodás és életvitel ismeretét hozták magukkal. Semmi nem korlátozta a mosaburgi grófság terjeszkedését, a régészeti lelőhelyek alapján mégis azt tapasztaljuk, hogy a nemesi udvarházak, szolgálónépi települések részben a Mosaburg/zalavári központtól északra, a Zala völgyében létesültek, s legalább a zalabéri folyókanyarulatig elhúzódtak (ld. Salapiugin lokalizálási kísérletét), részben a Balaton nyugati partvidékén, Balatonszentgyörgy - Keszthely-Fenékpuszta környékéig, ill. a dél-zalai síkságon, Nagykanizsa - Letenye vonaláig népesítik be a vidéket (H. KERECSÉNYI 1973; SZŐKE 1992a; SZŐKE 1994a, 189-193; a 9. századi lelőhelyek jegyzékét és elterjedési térképét ld. SZŐKE 1992b, 33-39, Abb. 1). Ugyanakkor ezeknél a tájegységeknél jóval közelebb, a Zala folyó völgyével párhuzamosan, attól Ny-ra futó S zé víz-Kanizsa patakok medencéjében (hahóti medence) már csak a zalavári központ felé összekötő út nyugati végénél, Alsórajknál ismert egy kis sírszámú, birituális Karoling-kori családi temető, ami az egész medence egyetlen Karoling-kori lelőhelye, attól nyugatabbra pedig már egyetlen egy sincs (SZŐKE 1996d). Az alsórajki temető pogány temetkezési szokásai, a halotthamvasztás gyakorlása is azt erősítik, hogy itt a központ ellenőrzése már igencsak gyenge és esetleges volt, a lelőhely erősen perifériás helyzetű. A honfoglaló magyarok megjelenése véget vetett a mosaburgi grófság virágzásának. A világi és egyházi előkelőségek nyugatra távozásával a szolgálónépek egy része is velük tartott, más része az újonnan kialakult központok oltalmába húzódott, kis hányaduk pedig a mosaburgi központban és annak körzetében maradt. A magyar államalapítással rögzültek a határok, előterükben széles, lakatlan sáv létesült. A térség újra határvidékké vált, bár a Zala völgye szolgálónépi falvainak sűrű településhálózatával már legkorábbi okleveleinkben előkelő helyen szerepelt. A kora középkori Kerka-vidék teljes elnéptelenedésének, határzónává alakulásának tágabb összefüggéseit - mind magát a folyamatot, mind pedig a 'határ' jelentéstartalmának módosulásait - is érdemes megvizsgálnunk, mivel általánosabb érvényű tanulságokra juthatunk. A római limestől a foederati rendszer kialakulásáig A római birodalom határvédelme a Duna mentén kiépült erődrendszerre, a Vindobona/Wien és Singidunum/Beograd között a Duna jobb partján húzódó limesre, és az azon túli térségek védelmi építményeire alapult. Közismert azonban, hogy a limes menti táborokban szétszórtan állomásozó katonaság a barbár betöréseknek gyakorlatilag soha nem tudott ellenállni, és mivel sokáig semmiféle belső védelmi rendszer nem létezett, védtelenné vált a birodalom belseje, a Dunán átkelő barbár seregek akadálytalanul juthattak el az Adriai tenger partvidékéig vagy egészen Itáliáig. A Duna menti erődsor és a később kiépülő kis burgusok sora tehát sokkal kevésbé védelmi célú, mint politikai vagy még inkább adminisztratív feladatú (WHITTAKER 1994, 175). A rómaiak a Dunát inkább egyfajta adminisztratív határnak, megerődített ellátási vonalnak - a limes részének, de nem a határnak tekintették, ami egy sokkal szélesebb és összetettebb koncepció. S amikor végül ez a határ összeomlik, akkor sem annyira a külső katonai nyomás erőssége, mint inkább a belső politikai status instabilitása miatt történik ez. 294-ből származik az első híradás a Duna bal parti erődökről, melyek a magyar Alföldön és a Duna és Tisza között épültek fel (MÓCSY 1972; MÓCSY GABLER 1983), bár a leglátványosabb limesen túli építmény az „Ördögárok" (BÁLÁS 1963; SOPRONI