Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

T. Mérey Klára: Magyarország kereskedelme az 1810-es évek elején, egy katonai jelentés tükrében

220 T. Mérey Klára gyorsan kifolyó pénz forgalmának következménye" - írta Berzeviczy Gergely 1797-ben megjelent művé­ben. S Magyarországon ez volt a helyzet, ahogyan ezt már a katonatiszt jelentése is megállapította, amikor az ország tranzit kereskedelméről írt. Az országon renge­teg pénz ment át, de nem maradt itt, hanem az osztrák tartományokban vagy Bécsben halmozódott fel. Rop­pant szellemesen vonta le ebből a tanulságot Berze­viczy Gergely, amikor ezt írta: ...„kettős baj sújtja Ma­gyarországot: a látszólagos gazdagság tünete és a kime­rült szegénység nyomasztja, mivel az ország elveszti pénzeit és a hevesebb keringésű átmeneti forgalom hatása alatt azt még jobban szegényítvén, a politikai halál válsága felé siet, s éppen úgy, miként a gyorsabb vérkeringés által okozott pír tulajdonképp a legvesze­delmesebb jelenség." (Berzeviczy 1797. 209. o.) Szemléletes és igaz kép ez, de így csak azok érezhet­nek, akik huzamosabb ideig éltek ebben az országban és belülről látták és érezték annak minden problémáját. Mennyire másként látja pl. a dohánykiszállítás kérdését Horváth Mihály, aki a három utolsó évszázad iparáról és kereskedelméről írott munkájában az osztrák Abaldó dohány vásárlási egyeduralmának, monopóliumának nyomasztó és kiuzsorázó ténykedéseit mutatja be a magyarországi dohány értékesítése vonalán (Horváth M. 1840. 355. és köv. o.), mint ahogyan azt ez a kato­natiszt az 1810-es években jelentette. Horváth Mihály úgy látja, hogy a kereskedelemre Magyarországon a gyarmati gazdálkodás volt a jellem­ző, hiszen innen olcsón viszik el a nyers termékeket, amelyeket aztán Ausztriában drágán adnak tovább, vagy feldolgozottan, drágán hoznak vissza Magyar­országra. О is, miként az a katonai jelentésben (más adatokkal) szerepel, az 1778-1785 közötti kereskedel­mi mérlegeket tekintett át és megállapította, hogy azok alapján 4 millió forintos nyeresége volt Magyarország­nak, de azonnal hozzáteszi, hogy ebből az összesített mérlegadatból hiányzik a pénz „kifolyásának útja", azt pedig a következőképpen fejti ki. Hiányzik ebből a kereskedelmi mérlegből: 1. a kamarai, a sóból származó, a harmincad és a „lottéria", a sorsjáték Bécsbe folyó mintegy 4 milliót kitevő összege, 2. a Bécsbe történő utazásokra fordított évi 800 ezer forint, 3. a bécsi hitelezőkhöz Magyarországból elfolyó magas pénzösszegek, a vert pénzből, vagyis pénzverésből, a bányaadókból Bécsbe fizetett 3 millió forint. De hiányoznak a királyi jövedelemből visszafolyó összegek is: katonalovakra és egyéb kiadásokra fordí­tott pénz (Horváth M. 1840. 305, 253. és köv. o.) A kereskedelmünk akkori állapota tehát korántsem festhető le azonosan. Másként látja és írja azt a határo­kon belül, mindent a saját bőrén érző honpolgár, és más­ként ábrázolja az időlegesen itt tartózkodó, s mindenből a katonaság számára hasznot húzni kívánó idegen. Mindamellett ez a katonai jelentés komoly értéket jelent gazdaságtörténeti irodalmunknak, hiszen adatai­val konkrét képet fest az akkori életről és ezen belül a kereskedelemről is, a maga tapasztalataival kívánva alátámasztani az osztrák, vagy talán inkább azt mond­juk: a császári és királyi értékítéletet. S néhol ez a két vélemény: az osztrák és a magyar egybe is cseng, pl. a tranzit kereskedelmet illetően. A kibontakoztatás útját azonban - a haszon prizmáján át - már eltérő módon látják és ábrázolják. S ez a tény még élesebben tűnik a szemünkbe, ha egy másik aspektusból közelítjük meg ezt a kérdést, s ez a lokalitás, a helyi jelleg szempontja. Induljunk ki Nagykanizsából. Ez a város, amely sokáig mint végvár szerzett hírnevet magának Európában, utóbb a keres­kedelemnek vált egyik említésre méltó és figyelmet felhívó központjává. Több útnak vált találkozó helyévé és ez alkalmassá tette arra, hogy elzárt területek piac­helyévé lépjen elő, a felesleges áruk továbbvitelének egyik központjává váljék. Ebben a szűkszavú katonai jelentésben mindössze egy helyen szerepel Nagykani­zsa neve, de megemlítik! A nyugatra szállított sertések egyik piachelye volt, közel a Bakonyhoz és Somogy megyéhez, amelyek hatalmas makkos erdeikkel alkal­masak voltak az export sertéskondák „felnevelésére". E sertés sereg piacaként ez a jelentés három dunántúli helyet említett: Sopront, Nagykanizsát és Győrt. (A szöveg szerint: Oedenburg, Gros (sic!) Kanisa und Raab.) Stappelplatzer formában írja a katonatiszt e városok Jelzőjét", nem kevés fejtörést okozva ezzel a késői fordítónak. E szó helyes névformája ui. Stapel­platz és áruindítás jussával bíró helyet, második jelen­tése szerint pedig kereskedelmi helyet (Handelsplatz) jelent. (Marton, 1823. 2. köt. 548. o.) Ez az információ mindenképpen helyes, és ebből is megállapítható tehát, hogy ez az 1810-es évekből szár­mazó jelentés értékes felvilágosításokat ad a kutatók­nak a terület, a Dunántúl kereskedelmének helyzetéről, akkori problémáiról. S mást is elárul, kicsit közvetetten, de világosan kirajzolhatóan. A kereskedelem egyik fontos feltétele az utazás lehetősége, az áruszállítás biztonsága. A ke­reskedelemnek ekkor még hármas funkciója volt: a szükséges áru közvetítésén kívül fel kellett kutatni az árut és a szállítás technikai feltételeiről is gondoskodni kellett. E jelentésből az is kiderül, hogy e feladatok ellátásának akkori földrajzi nehézségeit egyes tele­pülések, piachelyek segítettek legyőzni. Ezek a „keres­kedelmi helyek" akkor komoly feladatot láttak el az áru értékesítésének, cseréjének, vagyis a kereskedelemnek területén. Ezekből a kis magvakból növekedtek aztán ki

Next

/
Oldalképek
Tartalom