Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)
T. Mérey Klára: Magyarország kereskedelme az 1810-es évek elején, egy katonai jelentés tükrében
220 T. Mérey Klára gyorsan kifolyó pénz forgalmának következménye" - írta Berzeviczy Gergely 1797-ben megjelent művében. S Magyarországon ez volt a helyzet, ahogyan ezt már a katonatiszt jelentése is megállapította, amikor az ország tranzit kereskedelméről írt. Az országon rengeteg pénz ment át, de nem maradt itt, hanem az osztrák tartományokban vagy Bécsben halmozódott fel. Roppant szellemesen vonta le ebből a tanulságot Berzeviczy Gergely, amikor ezt írta: ...„kettős baj sújtja Magyarországot: a látszólagos gazdagság tünete és a kimerült szegénység nyomasztja, mivel az ország elveszti pénzeit és a hevesebb keringésű átmeneti forgalom hatása alatt azt még jobban szegényítvén, a politikai halál válsága felé siet, s éppen úgy, miként a gyorsabb vérkeringés által okozott pír tulajdonképp a legveszedelmesebb jelenség." (Berzeviczy 1797. 209. o.) Szemléletes és igaz kép ez, de így csak azok érezhetnek, akik huzamosabb ideig éltek ebben az országban és belülről látták és érezték annak minden problémáját. Mennyire másként látja pl. a dohánykiszállítás kérdését Horváth Mihály, aki a három utolsó évszázad iparáról és kereskedelméről írott munkájában az osztrák Abaldó dohány vásárlási egyeduralmának, monopóliumának nyomasztó és kiuzsorázó ténykedéseit mutatja be a magyarországi dohány értékesítése vonalán (Horváth M. 1840. 355. és köv. o.), mint ahogyan azt ez a katonatiszt az 1810-es években jelentette. Horváth Mihály úgy látja, hogy a kereskedelemre Magyarországon a gyarmati gazdálkodás volt a jellemző, hiszen innen olcsón viszik el a nyers termékeket, amelyeket aztán Ausztriában drágán adnak tovább, vagy feldolgozottan, drágán hoznak vissza Magyarországra. О is, miként az a katonai jelentésben (más adatokkal) szerepel, az 1778-1785 közötti kereskedelmi mérlegeket tekintett át és megállapította, hogy azok alapján 4 millió forintos nyeresége volt Magyarországnak, de azonnal hozzáteszi, hogy ebből az összesített mérlegadatból hiányzik a pénz „kifolyásának útja", azt pedig a következőképpen fejti ki. Hiányzik ebből a kereskedelmi mérlegből: 1. a kamarai, a sóból származó, a harmincad és a „lottéria", a sorsjáték Bécsbe folyó mintegy 4 milliót kitevő összege, 2. a Bécsbe történő utazásokra fordított évi 800 ezer forint, 3. a bécsi hitelezőkhöz Magyarországból elfolyó magas pénzösszegek, a vert pénzből, vagyis pénzverésből, a bányaadókból Bécsbe fizetett 3 millió forint. De hiányoznak a királyi jövedelemből visszafolyó összegek is: katonalovakra és egyéb kiadásokra fordított pénz (Horváth M. 1840. 305, 253. és köv. o.) A kereskedelmünk akkori állapota tehát korántsem festhető le azonosan. Másként látja és írja azt a határokon belül, mindent a saját bőrén érző honpolgár, és másként ábrázolja az időlegesen itt tartózkodó, s mindenből a katonaság számára hasznot húzni kívánó idegen. Mindamellett ez a katonai jelentés komoly értéket jelent gazdaságtörténeti irodalmunknak, hiszen adataival konkrét képet fest az akkori életről és ezen belül a kereskedelemről is, a maga tapasztalataival kívánva alátámasztani az osztrák, vagy talán inkább azt mondjuk: a császári és királyi értékítéletet. S néhol ez a két vélemény: az osztrák és a magyar egybe is cseng, pl. a tranzit kereskedelmet illetően. A kibontakoztatás útját azonban - a haszon prizmáján át - már eltérő módon látják és ábrázolják. S ez a tény még élesebben tűnik a szemünkbe, ha egy másik aspektusból közelítjük meg ezt a kérdést, s ez a lokalitás, a helyi jelleg szempontja. Induljunk ki Nagykanizsából. Ez a város, amely sokáig mint végvár szerzett hírnevet magának Európában, utóbb a kereskedelemnek vált egyik említésre méltó és figyelmet felhívó központjává. Több útnak vált találkozó helyévé és ez alkalmassá tette arra, hogy elzárt területek piachelyévé lépjen elő, a felesleges áruk továbbvitelének egyik központjává váljék. Ebben a szűkszavú katonai jelentésben mindössze egy helyen szerepel Nagykanizsa neve, de megemlítik! A nyugatra szállított sertések egyik piachelye volt, közel a Bakonyhoz és Somogy megyéhez, amelyek hatalmas makkos erdeikkel alkalmasak voltak az export sertéskondák „felnevelésére". E sertés sereg piacaként ez a jelentés három dunántúli helyet említett: Sopront, Nagykanizsát és Győrt. (A szöveg szerint: Oedenburg, Gros (sic!) Kanisa und Raab.) Stappelplatzer formában írja a katonatiszt e városok Jelzőjét", nem kevés fejtörést okozva ezzel a késői fordítónak. E szó helyes névformája ui. Stapelplatz és áruindítás jussával bíró helyet, második jelentése szerint pedig kereskedelmi helyet (Handelsplatz) jelent. (Marton, 1823. 2. köt. 548. o.) Ez az információ mindenképpen helyes, és ebből is megállapítható tehát, hogy ez az 1810-es évekből származó jelentés értékes felvilágosításokat ad a kutatóknak a terület, a Dunántúl kereskedelmének helyzetéről, akkori problémáiról. S mást is elárul, kicsit közvetetten, de világosan kirajzolhatóan. A kereskedelem egyik fontos feltétele az utazás lehetősége, az áruszállítás biztonsága. A kereskedelemnek ekkor még hármas funkciója volt: a szükséges áru közvetítésén kívül fel kellett kutatni az árut és a szállítás technikai feltételeiről is gondoskodni kellett. E jelentésből az is kiderül, hogy e feladatok ellátásának akkori földrajzi nehézségeit egyes települések, piachelyek segítettek legyőzni. Ezek a „kereskedelmi helyek" akkor komoly feladatot láttak el az áru értékesítésének, cseréjének, vagyis a kereskedelemnek területén. Ezekből a kis magvakból növekedtek aztán ki