Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)
Kalicz Nándor: Újkőkorvégi és rézkori megtelepedés maradványai a nagykanizsai Inkey-kápolna mellett
14 Kalicz Nándor Szlovénia felé mutató, hasonló mintájú karcolt dísz (lOkép 4, 12.kép 1-2, 13.kép 3, 6-7). 2. Tálak. A leggyakoribb edényforma a tál, melyek egyszerű kivitelben vagy csőtalpas tálként fordulnak elő (Kalicz 1991, 5-8.kép). A csőtalpak alja szétterülő, felső részük gyakran kihasasodó („harangos csőtalp"). A tálaknak kettős kónikus alakjuk van éles hastöréssel. Méretük változatos, szájátmérőjük 15-30 cm között váltakozik. Inkább étkező edénynek tarthatók. Rövid felső részük többnyire domborúan befelé hajlik vagy függőleges egyenes, hosszú, mély alsó részük legtöbbször homorúan ívelt, aljuk eléggé szűk. A hasélen lecsüngő fogantyúk vagy egyszerű bütykök, ritkábban vízszintesen álló fülek akadályozzák a kézből való kicsúszást (lO.kép 2-3, 5, lLkép 2-5, 7 ,9-10, 12.kép 4, 6, 13.kép 2, H.kép 9-15). 3. Fazekak (Kalicz 1991, lO.kép 1-10). Megnyúlt kettős kónikus testük és széles szájuk van. Két rövid vastag függőleges fülük a legnagyobb öblösödés fölött helyezkedik el, melyek felső részén olykor gombszerű kiemelkedések ülnek. Méretük igen széles határok között húzható meg, 15-50 cm magasság között váltakozik. A nagy méretű edények között a leggyakoribb edénytípus. A háztartásokban a főzést, erjesztést és folyadéktárolást szolgálhatták (lO.kép 1, 4, 11.kép 6, 12.kép 3, 13.kép 1, 8-10). 4. Amforák (Kalicz 1991, 9.kép 11). Alakjuk sok esetben nehezen különböztethető meg a fazekakétól. Leginkább az aszimmetrikusan kettős kónikus test és az éles töréssel csatlakozó hengeres nyak, valamint az ugyancsak aszimmetrikusan, két sorban elhelyezkedő vízszintes vastag fülek jellemző rájuk (11 .kép 6, 12.kép 7-10). Méretük és funkciójuk a fazekakéval megegyező, azzal a különbséggel, hogy sajátos fülelhelyezésük miatt a háton viselésre is alkalmasak voltak („puttony edények"). A kis agyagtárgyak között meg kell említeni az agyagkanalakat, melyekből az Inkey-kápolnánál csupán egyetlen töredéket ismerünk (11.kép 1), azonban más hasonló korú lelőhelyeken igen jellegzetes (Kalicz 1991, 8.kép 12-13). ezenkívül még van néhány edénytípus a Balaton-Lasinja kultúra leletanyagában, amely nem gyakori ugyan, de jellegzetes. Ezek között elsősorban gondolhatunk a kiöntőnyelves tálakra, melyekből több töredék is ismeretes Nagykanizsa-Sánc lelőhelyről (Kalicz 1991, 8.kép 10-11). A kőszerszámok közül figyelemreméltó egy csiszolt trapéz alakú kőbalta, mely megfelel az új kőkor és rézkor általánosan használt eszközeinek (13.kép 5). A kőbalták helyi előállításának bizonyítékai is megtalálhatók a középső rézkori település leletei között. Két kőmratot ismerünk az egyik objektumból, mely a kőbalta készítés utolsó, de legnehezebb munkafázisa során keletkezett, vagyis amikor a kőbaltát a korabeli egyszerű technikával átfúrták (H.kép 1-2). Sok megkezdett furatú töredék bizonyítja, hogy a művelet nem volt mindig sikeres. A hibátlan kőfuratok a munka eredményességét sejtetetik. Az újkőkor és rézkor általános szükségletét elégítették ki a hasított kőeszközök. Néhány darab az Inkey-kápolna mellett is felszínre került. Különösen figyelemreméltó két szépen, nagy technikai jártassággal megmunkált nyílcsúcs (H.kép 7-8), vágásra szolgáló éles pengék (H.kép 5-6) és a hasított kőeszközök helyi feldolgozását bizonyító szilánkok (H.kép 3-4). A Balaton-Lasinja kultúra létezése, leleteinek jellegzetessége, időrendi helyzete már nem képezi vita tárgyát. Mindenki egyetért azzal, hogy a kelet-magyarországi párhuzamosítás szerint a középső rézkor időszakának azt a részét töltötte ki, amit az Alföldön a Bodrogkeresztúr kultúra képvisel. Ezt a valamilyen formában egymás elterjedési területére eljutott leletek is bizonyítják. Stojan Dimitrijevic fedezte fel a Lasinja kultúráról írott első munkájában a Lasinja kultúra legjellegzetesebb leletének, egy díszített füles korsónak a jelenlétét a Bodrogkeresztúr kultúra Szentes-kistőkei temetőjének egyik sírjában (Dimitrijevic 1961, 57, 84). Ugyancsak ő mutatta ki a két kultúra egyidejűségét - bár nem annyira meggyőző erővel, mint előbb - a horvátországi Lasinja kultúra leletei között a Bodrogkeresztúr kultúra kerámiájának jelenlétét (Dimitrijevic 1982, 431-432, 5.kép 3-8). A feltevés ésszerűségét jelzi, hogy Letenye-Szentkeresztdombon is kerültek elő a Bodorgkeresztúr kultúra kerámiájával kapcsolatba hozható töredékek (Kalicz 1995, 75, 5.kép 4, 9.kép 2, 19.kép 15, 23.kép 6). Egyelőre nem tudjuk okát adni ezeknek a távoli összefüggéseknek. Természetesen ebben az esetben csak közvetett úton létrejött kapcsolatokra gondolunk, amely talán az egyes közösségek ajándékcseréje révén juttatott bizonyos tárgyakat messzi területre. A Balaton-Lasinja kultúra abszolút számokban kifejezett időrendjéről még igen keveset tudunk. A korábban a Balaton III nak tulajdonított Keszthely-Fenékpuszta I lelőhelyről világossá vált, hogy a Balaton-Lasinja kultúrától fiatalabb, eltérő kulturális egységről, a Protoboleráz időszakról van szó, ezért az itt nyert 14 Cadatok nem a Balaton-Lasinja kultúrára vonatkoznak, így a Balaton-Lasinja kultúra időszakából nem ismerek Magyarországról közvetlen konkrét kalibrált 14 Cidőpontot. Ezért közvetett adatokat kell igénybevenni, hogy kifejezhessük a Balaton-Lasinja kultúra évszámokkal kifejezhető időrendjét. A Bodorgkeresztúr kultúra Tiszapolgár-basatanyai sírjaiból vett adatok alapján a Bodrogkeresztúr kultúra a Kr.e. 4000 - 3600. közötti időt töltötte ki, leszámítva a feltehetően hibás eredményt nyújtó két szélsőségesen eltérő adatot (Bognár - Kutzián - Csongor 1987). A szlovéniai La-
