Zalai Múzeum 12. 50 éves a Nagykanizsai Thúry György Múzeum (Zalaegerszeg, 2003)

Kalicz Nándor: Újkőkorvégi és rézkori megtelepedés maradványai a nagykanizsai Inkey-kápolna mellett

Az újkőkorvégi és rézkori megtelepedés maradványai a nagykanizsai Inkey-kápolna mellett 9 rétéinek fölényes birtokában voltak s ennek megfelelően az 1 cm vastagságútól a tojáshéj vékonyságúig minden edényváltozatot könnyű szerrel el tudtak készíteni. Az edények felületét a legkisebbektől a legnagyobb méretűig gondosan elsimították. Sajnos Magyarországon eddig nem ismerünk edényégető kemencét. Ezért azt sem tudjuk, hogy voltak-e már a késő neolitikum-kora rézkor idején olyan többször is használatos edényégető kemencék a Dunántúlon, amilyet csak a kelták idejéből ismerünk. Linda Ellis feltételezi az égetőkemencék meglétét az Inkey-Kápolna településével egyidős Cucuteni-Tripolje, s Krivodol-Salcuta kultúra területén (Ny-Ukrajna - Moldva - Románia - Bulgária) (Ellis 1984, 130-158). Ezen a területen a magasabb színtű fazekasság termékei alapján elfogadhatjuk a specializált égetőkemencék használatát, amelyek meglétére néhány meggyőző bizonyítékot is öszszegyűjtött a szerző. Ezenkívül Csehországból is ismertetnek edényégető kemencét (Licka 1994, 192199). Természetesen felmerül a kérdés, hogy kik voltak az edénykészítők? Vajon a közösség minden tagja birtokában volt-e az edénykészítés ismeretének? Mai ismereteink és az etnográfia tanúsága szerint az edénykészítést csupán a közösség csekély számú tagja nem teljes „munkaidejében" gyakorolta, sőt az is feltételezhető, hogy olyan specialisták is voltak, akik egyegy nagyobb területet is elláttak „termékeikkel", amelyek példát szolgáltattak a helyi változó minőségű utánzásra. Ez is egyik módja lehetett az edénykészítési stílus kialakulásának és a típus létrejöttének, amely még ma is alapja kutatásunkban valamely nagyobb közösség területi és időbeli elhatárolásának, kulturális meghatározásának. Az Inkey-kápolnánál talált kerámiát lényegében a töredékek alapján kell rekonstruálni. A háztartások edényei néhány főbb típust képviselnek, melyeket több változatban készítettek el. 1. Csészék. A kis kettős kónikus, ritkábban gömb testű, rövid tölcséres nyakú, rendkívül vékony falú kis csészék legvalószínűbben ivóedényként szolgáltak. Számos töredék maradt meg belőlük, főleg a hasvonal részéből, ahol az edényfal kissé megvastagodott és ahol többnyire félgömb alakú átfúrt és átfúratlan bütykök ülnek (4.k. 10-14, 5.k. 3, 8.k. 2,6). Magasságuk ritkán haladta meg a 8 cm-t Ezek körébe tartozik az a fordított csonka kúp alakú kis csésze, amelynek megmaradt fél töredéke (3.k. 6). 2. A csuprok és fazekak még jórészben az ivó és étkezési igényeket elégítették ki, de kisebb tárolási feladatokat is elláthattak, sőt már főzésre is felhasználhatták őket. A kis és közepes méretű csuprok és/vagy fazekak, tojásdad testtel, S-profillal, nyakukon két szalagfüllel készültek. Méretük 15-25 cm között ingadozik (5.k. 5,7, 7.k. 1-4). Az egyik fazéktöredéknek különleges módon, a szalagfül alatt közvetlenül kis félgömbös bütyköt tapasztottak (8.k. 5). Ugyanilyet figyelhetünk meg Zalaszentbalázson, amely minden szempontból a legközelebbi hasonlóságot mutatja lelőhelyünkkel (Bánffy 1995a, 169, 99.t). Meglepő, hogy teljesen hasonló edényből származó töredék Szlovéniából is ismert (Korosec 1964, 7.t. 11). Ez a különleges fülkiképzésű edénytípus a két terület közötti szoros kapcsolatok egyik bizonítéka. 3. Nagy fazekak, csöbrök, amforák. Ebbe a kategóriába soroljuk a széles szájú nagy fazekakat, csöbröket és a szűkebb nyakú amforákat, melyeket részben főzésre, víz vagy élelem tárolására használhattak. Jellemző rájuk, hogy hasukon vagy még lentebb, többnyire nagy méretű átfúrt hegyes fogóbütyköket vagy vízszintesen álló vastag szalagfüleket tapasztottak rájuk. Időnként ezeket meg is kettőzték (5.k. 4, 8, 10, 7.k. 5-9, 8.k. 4). A nagykanizsai kis töredékek alapján nem lehet megállapítani, hogy voltak-e itt kissé aszimmetrikus, háton hordható ún. puttonyedények, azonban más lelőhelyek példája és a páros fülek alapján itt is feltételezhetjük használatukat. Méretük a 25 cm-től az 50-60 cm magasságig terjedt. Mivel az amforáknak általában szűk aljuk volt, ezért valamivel meg is kellett őket támasztani. Az amforák kategóriájába soroljuk azt a töredéket, amely a domború vállból származik és közvetlenül a nyak alatt a kis csészéknél is megfigyelt négy átfúrt, félgömbös kis bütyök ült (5.k. 4). Meg kell említeni azokat az amforákból származó füles töredékeket, melyeknek az a jellegzetességük, hogy a töredékek széle simára kopott. Ilyet csak a Lengyel kultúrában lehet megfigyelni, a legkorábbi időszaktól kezdve (6.k. 1-6). Nem kétséges, hogy ezek töredékek másodlagos felhasználásra kerültek és gyaníthatóan az edényfelületek égetés előtti elsimítására használták. Amennyiben elképzelésünk helytálló, és ez volt használatuk fő célja, akkor a helyi edénykészítés is feltételezhető. 4. A tálak. Ebből az edénytípusból származik a legtöbb töredék. Különféle változataik vannak. Két fő formájukat különítjük el. Az egyiknek a szokásos lapos aljat alakítottak ki, a másiknak még most is tisztázatlan célú magas, többnyire hengeres vagy azt megközelítő csőtalpat tapasztottak a tál aljához. Annak ellenére, hogy nagy számú töredék került felszínre csőtalpas tálakból, sok esetben éppen a tál aljának és csőtalp érintkezési részének hiánya miatt nem állapítható meg, hogy a táltöredék melyik változatot képviseli. A csőtalpas tálak valószínűleg az étkezést szolgálták és azáltal, hogy a tálrész magasabban állt, azt meg is könnyítették. A tálat vagy tálrészt többnyire megduzzadt peremmel, alatta kívül kis félgömbös vagy hegyes bütykökkel egyszerű, erősen szétterülő fordított csonka kúp alakúra formálták, ami a folyadék állapotú étel tálalását igen nehézzé, sőt valószínűtlenné tette. Egy részük tartalmi