Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Szőke Béla Miklós: Egy avar kori indavirág (Késő avar kori övgarnitúra Zalaegerszeg–Ola, Új kaszárnya területéről)

106 Szőke Béla Miklós rai, a 7. század végéig terjedő időszakban is ez a szerkezeti azonosság az egyetlen közös azokban az övgarnitúrákban, amelyek az egyszerű „avar" lemezgarnitúráktól a bizánci eredetű vagy bizánci hatásra készült övgarnitúrákon és az itáliai langobard („alpi típusú") öntött bronz véreteken át a késő Merowing-típusú tausírozott vas övgarnitúrákig békés egymás mellett élésben találhatók meg az avar harcosok derekán. (A kérdéskörről STEIN 1968, 233-244; legutóbb BÁLINT 1995, 299-308; a Merowing-kori övdíszekről módszertanilag alapvető MARTIN 1991,81-127) A késő avar korban egyetlen lényeges változást tapasztalhatunk: a sokféle import, sokfajta anyag és technikai eljárás helyébe egyetlen anyag és technika, a bronzöntés lép, a garnitúrákat pedig kárpát-medencei központú, „hazai" műhelyek állítják elő. Ezeknek a műhelyeknek a működéséről, ellátási körzetéről, kisugárzásáról, „gyártási spektrumáról", művészeti kapcsolatairól, és az ott dolgozó ötvösök képzettségi szintjéről, technikai képességeiről, származásáról egyelőre igencsak felületesek az ismereteink. A sírokban lelt garnitúrák futó áttekintése is elegendő azonban ahhoz, hogy belássunk, az övdíszeket készítő műhelyekben többé már nem azt tekintették feladatnak, hogy egy-egy, díszítésében és kivitelében azonos stílusban tartott, teljes garnitúrát készítsenek, mint tették ezt korábban a mediterrán jellegű és a nyugati garnitúráknál (de már akkor is sokkal ritkábban a préselt díszü, lemezes övgarnitúráknál). Ez időtől kezdve, a technológiai sajátosságoknak is köszönhetően, általánossá vált az egyes veretfajtákra redukált szériagyártás, ezekből készítettek - modern szóval élve - „egységcsomagokat". (Ezt látszik felismerni Kiss Gábor is, amikor újabban már az öv egy-egy veretfajtáját gyűjti össze és rendszerezi KISS 1995; 1998.) Ezért ritka az öntött bronz garnitúráknál a teljes formai- és motívum-összhang (érdekes módon, leginkább újra a korszak legvégén). Sokkal gyakoribb, hogy a díszítő elemek csak tágabb értelemben véve hasonlóak, a veretfajták külső, formai megjelenésében nincs többé szigorú stílusegység, miként a díszítésben sem. Már az övcsat pajzsán is csak ritkán ismétlődik, variálódik az övveret ornamentikája, nem beszélve a nagy- és kis szíjvégekről, lyukvédőkről, propeller-veretről, mellékszíj-véretekről. Az öv felszerelésekor csak arra ügyeltek, hogy lehetőleg egyazon szériából („egységcsomagból") kerüljenek ki az egyes veretfajták. Ezekből komponálták azokat az összetételükben egyedi garnitúrákat, amelyek nemcsak egy-egy közösségen, de gyakran még egy nagyobb tájegységen belül sem ismétlődtek. Meggyőződésem továbbá: az övdíszek készítésekor, a garnitúrák összeállításakor nem volt meghatározó szempont, hogy a velük felszerelt övek valamiféle ideológiai tartalmat is közvetítsenek. Ezért például az olyan késő antik motívumok, mint a leveles ágat csőrében tartó madár, a szőlőinda, a halat tépő sas motívuma stb. vagy a kereszt alakba rendezett indadísz nem a kereszténység ideológiáját (SZŐKE 1974, főleg 85-95, ezzel szemben VIDA 1998), a veretek griffje és a nagy szíj vég állatküzdelmi jelenete pedig nem egyfajta antik és korai bizánci keresztény formába öltöztetett avar mitológia üzenetét hordozzák (DAIM 1990, 278-283 - Id. különösen a Werner-féle interpretáció kritikáját 275-276). Ám ez a fajta direkt interpretáló szemlélet máig meghatározóbb, egy nagyszíj vég vagy egy veret ábrája még mindig döntőbb szerepet játszik annak tipológiai besorolásában, rendszerezésben, mint az, hogy milyen, a maga elvontságában objektív stílusjegyei vannak az adott övdíszítménynek. Ha az öv díszítését történetiségében és gyakorlati kivitelezésének összhangjában, azaz ha az övet mini kompozíciós egységet vizsgáljuk, akkor e rendszer belső logikájából következik, hogy az övgarnitúrában a deréköv veretei voltak az elsődlegesek, a többi övdísz (szíjvég, propeller-veret, lyukvédő stb.) pedig alárendeltebb szerepet játszott mellettük. Következésképpen elsődlegesen e veretek tipokronológiai vázára kell, hogy épüljön a többi díszítő elem s végső soron a teljes övgarnitúra besorolása is. A fentieket gyakorlati nyelvre fordítva az övveretek lényegében három nagy és egy kisebb, lokálisabb jellegű negyedik csoportba sorolhatók: A négyszögletes testű (téglalap alakú és négyzetes) veretek, főleg griffel, ritkábban indával vagy geometrikus motívummal díszítve. A széles címerpajzs-alakú veretek (az ötszögletü, geometrizáló formától a szinte már szecessziós nyújtott ovális formáig több variánsa különíthető el) ritkán griffel, és/vagy más állattal (ld. pl. Mikulcice [POLÁCEK 1996, 333, 5. 250], és Halimba, 60. sír [TÖRÖK 1968, 6. kép]), gyakrabban laposindával, vagy egyéb indadíszítéssel. A keskeny címerpajzs alakú (ritkán geometrizáló variánsa, a nyújtott trapéz alakú) veretek, áttört indadísszel, állatalakkal, pikkelydísz-kerettel vagy sima felületen vésett-poncolt palmetta-díszítéssel, az övre hármas csoportosításban felerősítve. A korong alakú, indás, geometrikus, vagy figurális (állatalak-, mellkép- stb.) díszű veretek. Ritkábban előforduló veretfajta, csak a kaganátus bizonyos régióiban terjedt el (DAIM 1987, 143-144). (Elgondolkoztató azoknak a garnitúráknak a helyzete, amelyeknek vastag bronz lemezből kivágott övveretei voltak [KOVRIG 1963, 148-153; GARAM 1995, 214, 402 - 3. fázis]. Ha ugyanis rendszerszerűén gondolkodunk, akkor nem logikus, hogy először a szíjvégeket s egyéb kiegészítőket kezdték bronzból önteni, s csak később magukat az övvereteket. Inkább ennek fordítottja lehetett igaz. Azaz még javában használták azokat az öveket, amelyeknek vastag bronz lemezből készültek a