Zalai Múzeum 9. 100 éves a Keszthelyi Balatoni Múzeum (Zalaegerszeg, 1999)

Straub Péter: A Keszthely-kultúra kronológiai és etnikai hátterének újabb alternatívája

A Keszthely-kultúra kronológiai és etnikai hátterének újabb altemetívája 199 részletes antropológiai elemzéstől a szinte teljesen felszívódott csontok miatt a kutatásnak azonban el kell tekintenie, mivel csak a hosszúcsontokból maradtak meg részletek. 16 sír csontanyaga szerológiai elemzést azonban lehetővé tett, melyet Lengyel Imre végzett el. s a temető német nyelvű összefoglalójának függelékeként publikált (LENGYEL 1971). Ennek eredménye - melynek összevetése a régészeti leletanyaggal mindeddig elmaradt - röviden a következőkben összegezhető. A vizsgálható csontanyag alapján a temetőben két különböző indexszámú csoport különíthető el, mely közül a gazdagabb régészeti mellékletekkel eltemetettek 568 előtti langobard temetők sírjaival (Hegykő, Várpalota, Vörs), a szegényebbek pedig - egy sír kivételével késő római temetkezésekkel (Környe, Pécs) mutatnak szoros etnikai kapcsolatot (1. táblázat). Lengyel Imre több régészeti korszak temetőjének hasonló természettudományos vizsgálatát végezte el anélkül, hogy a sírok leletanyagáról vagy azok összefüggéseiről tudomása lett volna. Eredményei nem egy esetben rendkívül szervesen egészítik ki az egy-egy tárgytípus kronológiájáról vagy etnikai hátteréről rendelkezésre álló régészeti ismereteket. Éppen ezért meglepő, hogy a horreumi temető esetében a kutatás mindeddig figyelmen kívül hagyta ezt az elemzést, mely, mint módszer, felbecsülhetetlen információkat szolgáltathat régészetileg egzakt módon olykor egyébként igazolhatatlan elképzelésekhez is. Esetünkben azt kell nagyon alaposan szem előtt tartani, hogy Lengyel Imrének a hatvanas években nem volt lehetősége másra, minthogy összehasonlító anyag híján dunántúli késő római és langobard temetőket használjon fel párhuzamként, amiről ma már tudjuk, hogy mind régészeti, mind történeti szempontból módszertanilag megalapozatlan volt. Hiszen sem források, sem régészeti leletek nem támogatják Itáliába költözésüket követően langobard elemek pannóniai helyben maradását (KISS 1992, 37; BÓNA 1993, 111), miként nincs - vagy csak áttételesen - egyértelmű írásos adat romanizált népelemek továbbélésére sem. De még ha valószínűnek tartható, hogy nem menekült el mindenki a hunok elől, s Nyugat-Európában több helyen bizonyított is a római továbbélés, akkor is, a kontinuus romanizált lakosság teljesen elszegényedett 5. századi anyagi kultúrájából képtelenség levezetni a Keszthelykultúra váratlanul, minden előzmény nélkül felbukkanó nemesfémgazdagságát (MÜLLER 1996a, 98). A megoldás mégis kézenfekvő, mivel a horreumi temetőben valóban langobardokról és rómaikról lehet szó, csakhogy nem 5-6. századi analógiákkal kellett volna azokat összevetni, hanem 6. század végiekkel, 7. század elejiekkel! A szerológiai vizsgálat eredményeként kapott indexszámok többé-kevésbé - amennyiben az nem keveredik túlzottan - egy-egy etnikai csoport standard adatát adják. Ezért a horreumi langobard indexszám minden bizonnyal nemcsak pannóniai, hanem itáliai langobard temetők eredményével is egyezést kellene, hogy mutasson, ( ugyanígy a késő rómainak minősített indexszámot is kora bizánci temetkezések - ma még nem ismert - hasonló adataival lenne érdekes, s sokkal inkább megalapozott, összevetni. Lengyel Imre szerológia meghatározásait tehát érdemes figyelembe venni, csak tudni kell, hogy azokat nem hazai, hanem itáliai és balkáni temetkezésekkel lenne szükséges rokoni tani. Hogy Lengyel Imre eredményei a horreumi temetőre vonatkozóan nem megalapozatlanok, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Sági Károly által 1963-ban a déli erődkapunál feltárt ún. В temető szerológiai feldolgozása ugyanígy két etnikai csoportot különített el. A kisebb indexszámú közösséget, melyhez a sírok ötöde tartozik, csakúgy, mint horreum esetében a szegénység, illetve a melléklet nélküliség jellemzi. E síroknál nincs nyoma a Keszthely-kultúrára jellemző kőkeretezéses temetkezési szokásnak, s az ásató szerint azok régészeti leletanyaguk alapján a 4. századra keltezhetőek (SÁGI 1970, 166-167). Míg a déli erődkapunál a múlt század vége óta folyó ásatások során számos késő római mellékletű temetkezés került napvilágra, addig a Barkóczi László által publikált horreumi temetőből eddig egyetlen leletet sem kelteztek a 4-5. századra, mégis a biokémiai vizsgálat szerint mindkét temetőben van egy közös indexszámú, tehát azonos eredetű csoport. Ez nem magyarázható másként, mint hogy a késő római és a kora bizánci népességet, lényegében azonos eredetük illetve genetikai rokonságuk folytán e természettudományos módszerrel nem lehet elkülöníteni, csupán az állapítható meg róluk, hogy rómaiak. E természettudományos eredmények legjobb interpretációja a régészeti leletek tükrében az, ha feltételezzük, hogy egyrészt van e temetőknek egy olyan komponense, mely miután leletanyagában egyaránt tartalmaz az 568 előtti pannóniai anyagban teljesen ismeretlen női ékszereket (egyedi kisfibulák- és brossok, kosaras fülbevalók, melltűk. gyűrűk, karperecek), férfi övgarnitúrákat, valamint díszítési technikákat (második germán állatstílus, pont-vonal motívum), az csakis 568 után valamilyen módon a Dunántúlra került langobard közösségként értelmezhető. A másik komponens meghatározása összetettebb, mely - ámbár az szerológiailag egységesnek tűnik - a temetkezési szokások, a régészeti leletek, de az egyes ékszerek eltérő viseletének módja alapján is két részre bontható. Miután az újonnan feltűnő két elem temetkezési szokásai nem különülnek el egymástól, s mivel a klasszikus temetőelemzéses módszer - a leletek területi eloszlása, csoportosulása - sem kecsegtet eredménnyel, a régészeti leletanyag alapján kell megvizsgálni, mennyire igazolható a szerológiai megállapításokra alapozó fenti elképzelés. Ehhez segít a természettudományos feldolgozás, mely túllép a tárgy = etnikum szemléleten, s felhívja figyelmet arra, hogy a leletek elemzése nem intéz-