Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Dóka Klára: Egyházlátogatások Zala megyében 1848 előtt

Egyházlátogatások Zala megyében 1848 előtt 55 bániáról Veszprémben fennmaradt jegyzőkönyvi anyag, melynek keletkezési körülményeiről fentiekben szól­tunk. Ezek alapján megállapítható, hogy a megyében az aprófalvak ellenére viszonylag aktív volt a vallási élet. A plébániák templomain kívül a filiákon kisebb temp­lomok, imahelyek, kápolnák voltak, bár az egy-egy plé­bániához sorolt nagyszámú települést a plébánosok nem tudták még minden ünnepnapon sem meglátogatni. Különösen nem a pusztáknál kisebb lakott helyeket, majorokat, csárdákat, malmokat, ahol csak néhány csa­lád élt. A plébánosok rendkívül képzettek voltak. A ma­gyar mellett tudtak latinul, németül, horvátul is. A veszprémi egyházmegyében maradt zalai településeken azonban a templomokban a magyar nyelv volt haszná­latos, hiszen más nyelvű (német) lakosság is csak egykét faluban (pl. Csicsó) és mezővárosban (pl. Tapolca) élt. A települések kegyura legtöbb esetben (2 5-szőr) a püspök, káptalan, valamelyik rend, vagy papnevelő in­tézet volt. A 18. század végi egyházi reformok, egy sor szerzetesrend megszüntetése után 13 plébánia ellátása a vallásalap jövedelméből történt, 23 plébánián volt a vi­lági földesúr a patrónus (pl. Festetich, Esterházy, Deák, Széchenyi), 22-nek pedig egyáltalán nem volt kegyura. Ilyenkor a templom fenntartásáról, az egyház működé­séről jórészt a hívek gondoskodtak. Mária Terézia elő­írta, hogy úrbérrendezés alkalmával a papoknak - fele­kezettől függetlenül - biztosítsanak jobbágytelket, me­lyet a lakosság művelt meg, és a katolikus papság része­sült az egyházi tizedből is. A plébániával rendelkező községek lakossága többsé­gében rendszerint katolikus volt, a reformátusok és ki­sebb számban az evangélikusok a filiákon éltek. A me­zővárosokban (pl. Keszthely, Tapolca) és néhány falu­ban (pl. Szántó), laktak zsidó családok is. A templomok titulus szerinti megoszlása rendkívül érdekes. Mivel sok volt az egyházi kegyúr, kevésbé ta­lálkozunk a nép körében is jól ismert és tisztelt szentek­kel, mint a többi egyházmegyékben. Másutt az is megfi­gyelhető, hogy a templom védőszentjének ünnepe álta­lában a nyári vagy kora őszi időszakra esik, mivel vásár­ral (sokadalommal) összekötött búcsú kapcsolódik hoz­zá. Azonban úgy tűnik, az ősi zalai templomokban ez nem volt szempont. Magyar szentek (István, László, Im­re) mindössze hét alkalommal fordulnak elő. Szűz Má­ria is csak 15-szőr szerepel titulusként. Legtöbbször az augusztus 15-i Nagyboldogasszony, de Szentbékkálán, Türjén találkozunk a hűvösebb időre, március 25-re eső Gyümölcsoltó Boldogasszonnyal is. E vonatkozásban említhetnénk Csányról Mindenszenteket, Bezerédről Szent Katalint, Nemesapátiból Szent Miklóst, Nagyré­cséről a Háromkirályokat, mint védőszenteket, melyek ünnepei szintén nem a nyári időszakban vannak. Az egyházi kegyurakhoz tartozó templomok titulusai egyébként is elég változatosak. Pl. Csicsón Ágoston, Kapornakon a Szentséges Üdvözítő, Csácson Szent Se­bestyén, Tihanyban Ányos, Zalaapátiban Adrián, Zala­váron Bonaventúra volt a védőszent. A szobrok a mező­városokban rendszerint a Szentháromságot, a legelők menti utakon Szent Vendelt, a patakok mentén Nepo­muki Szent Jánost, a tűzveszélynek kitett, magas épüle­teken Szent Flóriánt ábrázolták, ami egyébként az egész országban általános volt. A temetők a 18. század elején a templomok körül helyezkedtek el, azonban Mária Terézia rendeletére a falun kívül jelöltek ki számukra helyet. A nagyobb csa­ládok gyakran kriptát építettek, és egyes településeken temetőkápolna is volt. A nagyszámú szőlőhegyen a szőlősgazdák védőszentje, Donát tiszteletére emeltek kápolnákat. Mint említettük, a templomi pénzek kezelése a gond­nok feladata volt, aki a bevételekről és kiadásokról pontos nyilvántartást vezetett. Lehetősége volt arra is, hogy a pénzt forgassa, kamatra kölcsönként kihelyezze, amit a püspök, szigorúan ellenőrzött. A kölcsönvevők egy része a legszegényebbek közül került ki, akik rossz helyzetük miatt voltak kénytelenek kölcsönért folya­modni, de voltak olyanok is, akik építkezésekre, állatvá­sárlásra, ipari tevékenységre, egyfajta vállalkozásra kérték a pénzt. Érdekesek az iskolákra vonatkozó leírások. A zalai plébániákon és nagyobb filiákon mindenütt működtek iskolák, képzett tanítókkal. A jegyzőkönyvek 1778-tól közlik az iskolába járók és az iskolakötelesek számát, akik között a szegénység és az érdektelenség miatt Zalá­ban is igen nagy volt a különbség. Befejezésül meg kell említeni, hogy a bemutatott iratok zöme a Veszprémi Érseki Levéltár Visitationes canonicae című sorozatába található. Az 1745-1748, 1778, 1816, 1846 éviek espereskerületenként kötetben, az 1832-1838 éviek a községek ábécé rendjében cso­mókba kötve. A vizsgálatokkal kapcsolatos levelezés és kísérőiratok a levéltár Acta et fragmenta visitationis canonicae parochiarum sorozatában kaptak helyet, és egy-egy másolati példány került a településenként ren­dezett Acta parochialia sorozatba is. Rajczi Pál munká­jának eredményeként valamennyihez kitűnő segédlet áll rendelkezésre. Szerencsés esetben a helytörténet kuta­tója találhat jegyzőkönyveket a plébániákon is. Az iratok értékére való tekintettel a Magyar Országos Levéltár a fősorozatot mikrofilmre vette, mely Buda­pesten is kutatható. Erről a segédlet а МЕТЕМ kiadásá­ban a közelmúltban jelent meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalom