Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Nagy László: Kanizsa nagyhírű kapitánya, gróf Zrínyi György

Kanizsa nagyhírű kapitánya, gróf Zrínyi György 25 írt sorai is: „Hadra testvér, hadra, bajnok. / Lóra húszár, rajta talpas, / Fogd a puskád, kösd a kardot, / A mi hadunk diadalmas." Zrínyi György azok közé az e korban élő magyarhorvát főurak közé tartozott, akik lakhattak volna békés, nyugodt körülmények között várkastélyaikban vagy bécsi palotáikban, s ők mégis inkább önként vállalták a hadakozás minden terhét és az állandó életveszedelmet. Ugyanakkor együtt élt-halt vitézeivel és azok is vele. Azokkal, akik egykorú írás tanúsága szerint „Isten után minden segítséget Zrínyi őméltóságától vártak". Amikor az Udvar hosszú időn át nem gondoskodott a kanizsaiakról, azok Zrínyi vezetésével egytől-egyig eltávoztak a várból, s a főúr csak akkor tért vissza oda, amikor 1577. március 21-én a nagy lőporrobbanás következtében utóda, Bornemissza János az életét vesztette. Távollétének pótolhatatlansága miatt felemelték Kanizsa helyőrségének létszámát és nagyobb figyelmet fordítottak a katonák ellátására is. Zrínyi neve sokszor felbukkan az 1573-as és az azt követő évek harcairól beszámoló jelentésekben és nem utolsó sorban a „budai basák" Bécsbe és Prágába küldött panaszleveleiben. A következő évtől még erősebben lángoltak fel a harcok. Zrínyi György katonái a Dráva menti Dornyénél „a berzencei törökséget igen megverték, mely harcon sok fő-fő török hullott el". A budai pasa 1580 elején panaszolta a magyarországi ügyek vezetésével megbízott Ernő főhercegnek Zrínyi katonáinak Berzence alatti „száguldását". Ezt követően Várasd alatt mértek érzékeny csapást az ellenségre, levágtak kétszáz törököt és foglyul ejtettek több mint négyszázat. Még ez év végén a kanizsai katonák több mint kétszáz horvát és magyar rabot szabadítottak ki a portyázó törökök kezéből. 1581 februárjában Zrínyi ötszáz huszárjával egy háromszor ekkora török sereget támadott meg és aratott győzelmet rajtuk. 1582-től, immáron dél-dunántúli országos főkapitányként irányította a küzdelmet. Ez év március elején 10.000 katonát kért az Udvartól, hogy azzal megakadályozza a Grazot is fenyegető török vár építtetését. Bécsben tájékoztatta a felső vezetést arról, hogy a MagyarHorvát Királyság területéről egyre több török katonát vezényelnek a perzsa hadszíntérre. Arra azonban még így is maradt ereje a boszniai bégnek, hogy 1583 februárjában Károlyvárosig előnyomuljon és sok falvat elpusztítson. 1585 áprilisában a budai beglerbég azt panaszolta, hogy Zrínyi és társai „mind szüntelen az hatalmas császár (ti. a szultán) végei alá száguldoznak és a frigy ellen járnak, most is a komáromi révben valami palánkot csinálnak". 1587 februárjából egy olyan Zrínyi-levelet ismerünk, amelyből nem csak a legújabb hadivállalkozásáról értesülhetünk, hanem arról is, hogy a főkapitány milyen határozottan kiállt emberiért. Ebben az esztendőben különben tapasztalnia kellett a hadiszerencse forgandó voltát. Tavasszal szép harci sikert aratott a kálmáncsai „sokadalom" felverésével. Ez alkalommal Zrínyi katonái közel kétezer törököt vágtak le és 19 zászlót zsákmányoltak. Ugyanakkor viszont katonái kudarcot szenvedtek a vértesaljai vállalkozásnál. Zrínyi azonban rövidesen megtorolta ezt a kacorlaki ütközetben, amelynek kapcsán több száz törököt „veszejtettek el" a mocsárban és 1.300 ellenséges katonát foglyul ejtettek. Ezt követően azonban a pozsonyi diétán megalapozatlan vádaskodásokat kellett elszenvednie, ami miatt egy időre „magánemberként" folytatta a török elleni harcot. Akkor lépett ismét hivatalos minőségben a küzdőtérre, amikor 1591-ben amúgy csendesen, „loppal" kitört a hosszú háború, amelynek egyik legkitűnőbb vezére - írja Salamon Ferenc - „Zrínyi György vala". A háború célja a török részről Erdély korábbi státusának megszüntetése és az egész középkori Magyarország területének a beolvasztása volt. A harcok Horvátországban kezdődtek, de 1593-tól kiterjedtek a Királyi Magyarországra is. Az 159l-es harci cselekményekkel kapcsolatban írja Istvánffy Miklós: „Zrínyi György ország kapitányá"-ról, hogy Segesdet és Kiskomáromot „gróf Zrínyi úr vezetésével szereztük vissza". A tisztségét újra elfoglaló főkapitány 1592-ben Petrinja vár visszavételében jeleskedett. 1593 márciusában riadóztatta a hatáskörébe tartozó összes katonaságot és visszaverte a fiteházi kastélyt ostromló török erőket. „Sok főtörök elesett a harcban" - írja Petthő Gergely. Amikor 1593 őszén Szinán nagyvezér az oszmán főerőkkel indult támadásra Magyarországon, Zrínyi a DélDunántúlt védte a pusztító portyázok ellen, majd bekapcsolódott a híres téli ellentámadásba, amely oly sok győzelmet hozott a keresztény fegyvereknek. A november 3án kezdődő pákozdi csata kapcsán Petthő külön kiemeli Zrínyi György egyéni bátorságát. Amikor ugyanis Haszszán budai beglerbég menekülésbe kezdett, az ekkor immáron „meglett idejű" főkapitány maga eredt a nyomába és megsebesítette ellenfelét hosszú tőrével. Az egyik török testőr azonban lovastól földre döntötte Zrínyit, s amíg lábra állhatott, az alatt a beglerbégnek sikerült elmenekülnie. Megsebesítése azonban megtörte az oszmán harcosok ellenálló erejét. Nógrád elfoglalása idején - írja Illésházy - „Zrínyi György ország kapitány" a vármegyék és várak harcosaival Berzence alá nyomult és azt, valamint Segesdet és Szőnyt visszafoglalta, majd birtokba vette Csurgót és Babócsát is, s ezt követően az Esztergom alatt felsorakozott fősereghez csatlakozott. Esztergom ostroma sikertelenül végződött, sőt a török fősereg elől visszavonuló Mátyás főherceg fővezér tétlenül szemlélte Tata és Győr várának elestét is. Zrínyi csapatai nem tétlenkedtek, hanem komoly vereséget mértek a Dunántúlt pusztító tatár segély erőre. Ha a Csáktornyán telelő főúr visszatekintett az 1594-es esztendőre, bízvást hihette: a maga részéről megtett min-