Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Nagy László: Kanizsa nagyhírű kapitánya, gróf Zrínyi György

ZALAI MÚZEUM 7 1997 Nagy László: Kanizsa nagyhírű kapitánya, gróf Zrínyi György* Méltán felmerülő kérdés, hogy gróf Zrínyi György előbb kanizsai, majd dél-dunántúli kapitány, valóban kiérdemelte-e a „nagyhírű" jelzőt, vagy ez csupán amolyan udvarias túlzás, ami nem egy esetben előfordul ünnepélyes megemlékezések alkalmával. Hiszen a magyar történelmi és irodalomtörténeti munkákban általában elvétve kerül említésre a neve, - inkább csak a protestáns egyháztörténeti művek szólnak valamivel hosszabban róla - s haditetteit sem tárgyalja a magyar hadtörténetírás; legfeljebb érintőleg emlékezik azokról. A horvát szülőktől származó főúr és katona hasonló helyet foglal el a Horvátországban megjelent munkákban is; messze elmaradva apjától, a szigetvári vértanútól, vagy egyik unokájától, az 1571-ben kivégzett Pétertől, de dédunokájától, Zrínyi Ilonától is. Ez az elfeledettség vagy legalábbis „félárnyékba" szorultság mintha azt sugallná, hogy mind a magyar, mind a horvát történetírás megkérdőjelezi az 1549-ben született és 1603-ban elhalálozott férfiú valódi nagyságát és besorolja őt a kevésbé jelentős történelmi személyiségek közé, aki érdemekben messze elmaradt mind atyja, mind unokái mögött. Vajon így látták és ítélték-e meg őt a kortársak és a közelebbi utókor számottevő személyiségei is? A költő, hadvezér és hadtudós unoka magasztalóan szól nagyapjáról a „Szigeti veszedelem"-ben: „De a te fiad, György, támasztja nemedet / Felserkenti fénnyel tündöklő nevedet, / Mint phoenix hamuból költi nemzetségét: / Úgy okossággal ez megtartja híredet." Emellett az eposz több része hosszan foglalkozik vele a török elleni védelemre készülő Szigetvárról szólva, ahol a már 17 évesen vitézi erényekben bővelkedő ifjú osztozni akar atyja sorsában és annak csak erőnek erejével sikerül rávennie a fiát a távozásra, fontos feladatok teljesítésével bízva meg őt. Mindez persze lehetne az unoka pozitív elfogultsága vagy a költői képzelet szüleménye is, ezért rendkívül lényeges, hogy a kortársak vagy a közel egykorúak is így ítélték-e meg őt. A katolikus és mindvégig udvarhű Istvánffy Miklós így ír a protestáns és a Habsburgellenes összeesküvésbe keveredett horvát-magyar vagy magyar-horvát főúrról: „Zrínyi György gróf jeles és vitéz férfiú, aki azonfelül, hogy jó katona hírében állott, fényes életmódja, apródjainak nagy száma és a családja iránt megnyilvánuló tiszteletnél fogva a magyar főrendek között legelsőnek tartatik vala." Ezzel az egyértelmű elismeréssel ellentétben viszont rendkívül félreérthetően szól Illésházy István a följegyzéseiben Zrínyi Györgyről, pontosabban annak a Győr elvesztése idején tanúsított magatartásáról, amely értékelést az utókor emberei közül sokkal többen idéztek, mint például az Istvánffy által írtakat. Az egykorú források - a velencei vagy a pápai követjelentések, a „budai basák" magyar nyelvű levelei, Ungnad Dávid írásai, Nádasdy Ferenc vagy Batthyány Boldizsár méltatásai és számos más történelmi emlékek - azt erősítik, hogy Istvánffy értékelése a helytálló és hogy az unoka sem túlzott nagyatyja történeti szerepének megítélésében. A 17. század második felétől kezdve azonban egyre inkább a méltánytalan feledés kezdte körülvenni gróf Zrínyi György nevét és tetteit mind a magyar, mind a horvát történelemírásban és egyúttal a közgondolkodásban is. Ritkaságnak számít az olyan elismerő méltatás, ami Csuday Jenő munkájában olvasható, akinek véleménye szerint „Zrínyi György, ki a néven a hatodik, fölemeli a zászlót s vitéz bajtársai élén győzedelmesen harcolt. Olyan nagy tett végrehajtására, mint Szigetvár védelme, alkalma ugyan nem volt, de minden esetre végzett oly dolgokat, melyek az ellenség emlékében visszaidézték a szigetvári Zrínyi nevet... az ország első leventéi közé tartozott. Belátó vitéz és szerencsés harcos volt, s így csakhamar körülötte gyűltek össze azok, kik a török rablókalandjainak határt vetni vagy azt megtorolni szándékoztak." Való igaz - tehetjük hozzá -, hogy Zrínyi György köré oly kiválóságok csoportosultak és hozzá olyanok alkalmazkodtak, mint Nádasdy Ferenc, a törökverő híres „fekete bég", a büszke nádorfi, vagy például Batthyány Boldizsár, korának e fölöttébb gazdag és egyik legműveltebb férfija. Ez a három főúr Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelemmel együtt először mérte föl és gondolta át a török kérdéskör filozófiáját amint arra Szekfű Gyula is rámutatott -, s nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy minden ároni védelemhez ragaszkodó Habsburg-udvar kénytelen legyen aktív, kezdeményező félként bekapcsolódni a 15 éves háborúba, amely küzdelem először villantotta fel a török kiűzésének reális lehetőségét. Nem rajtuk múlt, hogy a nagy vállalkozás egy török érdeket is szolgáló Habsburg-ellenes polgárháborúba torkollott Bocskai István vezetése alatt. Amikor az kirobbant, különben már egyikük sem volt életben, hogy esetleg más lefolyást biztosítsanak a dolgok alakulásának. Az a végeredmény, ami született,