Zalai Múzeum 6. (Zalaegerszeg, 1996)

Közlemények - Kostyál László: Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában

Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában 221 Kostyál László: Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában A belső zalai dombvidéket észak felől a nyugat-keleti irányba folyó, majd Egerszegnél északkelet felé forduló Zala folyó határolja. Ebbe ömlik az a három, a mainál egykor jóval jelentékenyebb patak (Válicka, Szévíz, Foglár), melyek egymással párhuzamos, észak-déli irá­nyú völgyeihez keletről a déli irányba forduló Zaláé tár­sul negyediknek. E völgyekben ősidők óta jelentős helyi útvonalak húzódnak, annak ellenére, hogy a tavaszi és őszi esőzések nem csak a vízmeder közvetlen környékét, de sokszor az egész völgyet is mocsárrá változtatták. Ami azonban nehézséget okozott a közlekedőknek, fon­tos védelmet jelentett a völgyek kisebb, nedvesebb idő­szakban szigetté váló kiemelkedésein megtelepedő fal­vak lakosságának, melyek ilyenkor szinte megközelíthe­tetlenné váltak. E falvak közé tartozott a négy patak (fo­lyó) közül nyugatról a másodiknak, a Szévíznek (a kö­zépkorban Pölöske pataknak, a 18. században talán Hé­víznek nevezték) völgyében fekvő Bucsuszentlászló is. A falut az okleveles források 1270-ben említik elő­ször, mint a pölöskei vár tartozékát (VALTER 1985, 92.). Plébániatemploma, mely a tatárjárás után épülhe­tett, nem szerepel e régi iratokban, de ebben az időben ­miután tituláris szentje az egész település névadója ­már állnia kellett. A mai, forrásadatokkal alá nem tá­masztható hagyomány magához Szent László királyhoz köti építtetését, ez azonban megjelenése alapján is való­színűtlen. A műemléki kutatást is végző Valter Ilona ab­ba a nyugat-dunántúli téglatemplom-csoportba sorolja, melynek építési ideje a 13. század hét-nyolc évtizedén húzódott keresztül (VALTER Lm.). A „Szent László egyháza"-ként emlegetett templom plébánosa az 1333­as pápai tizedlajstrom szerint Pál, az épületet ugyanak­kor Sándorháza plébániájának mondja. (VEM SEMA­TIZMUS 1975, 202.). A török időkben a mellette lévő falu már lakatlan volt, a kis templomot azonban ingoványos környezete és az őt nem csak körülvevő, de az ellenséges szemek elől jótékonyan el is takaró bozót megmentette a pusztulás­tól. A ferencesek feljegyzései szerint még 1532-ben ide­menekítik a keszthelyi kolostor könyveit, melyek közül egy - „Pertinet ad Conventum keszthelyiensem. 1514." felirattal - ma is a plébánia könyvtárában van. Állítólag remeték őrizték e korban, közülük az utolsó Fábri József volt (P. TAKÁCS 1948. 101.). aki Szent Benedek har­madik rendjének volt a tagja (P. MIHOLCSEK 1944, 4.). Tőle vették át az épületet az ideérkező ferencesek a 17. század végén. Más hagyomány szerint jelenlétük az egész hódoltság alatt folyamatos lett volna, ennek azon­ban nincs írásos nyoma. Az ő érkezésük mindenesetre mind a falu további története, mind a zalai barokk fejlő­dése szempontjából fontos szerepet játszott. A ferences rendi műhely a kis zalai faluban a megye időben egyik legkorábbi és kvalitását tekintve is talán legszínvonalasabb (hangsúlyoznunk kell: a mai Zaláról van szó!) barokk emlékét hagyta ránk. Bemutatásával a szakirodalom mindmáig adós. Legteljesebb ismertetései (történetileg P. TAKÁCS 1948, leírása KÁROLY 1950) soha nem kerültek kiadásra, a róla megjelent írások (P. MIHOLCSEK 1944, SZVITEK 1989) csak figyelemfel­keltő jellegűek, utóbbi teljesen dilettáns és ténybeli hi­báktól hemzsegő munka. Pedig ez a ma is gazdagon be­rendezett épület megérdemli a méltatást, és ehhez le­véltárának néhány elveszettnek hitt, s a közelmúltban újra előkerült irata új adatokkal is szolgál. A török hódoltság alatt az ország más megyéihez ha­sonlóan Zalában is végletesen meggyengült a katolikus­ság helyzete, s a lakosság nagy része - földesurával együtt - evangélikussá lett. A katolikus klérus részben a harcok elől menekült el, részben protestánssá vált hívei űzték el. Az ellenreformáció teljes erővel csak a megye felszabadulása után bontakozhatott ki. Egyik legfonto­sabb kiindulópontjának szemelte ki Széchenyi Pál veszprémi püspök Bucsuszentlászlót, amikor 1694-ben „megkönyörült" a paphiánnyal küzdő lakosságon, s a már ekkor is búcsújáró helyként ismert kis kápolna (a középkori plébániatemplom) lelki vezetésére a ference­seket kérte fel (KARÁCSONYI 1922, 151.). A szerzete­sek a 18. század első, de még a második felében sem csak a felépült kolostort övező falvakban láttak el lelki­pásztori feladatot, hanem fél megyényi (Zalaháshágy­Milej-Nova-Gelse-Kehida-Egervár-Zalaegerszeg) kör­zetben, de néhány esetben még Somogyban is (P. TA­KÁCS 1948. 240-247.), a plébánia vezetését hivatalo­san azonban csak 1720-ban bízta rájuk Volkra Ottó Já­nos akkori veszprémi püspök (P. MIHOLCSEK 1944, 6.). Szentlászlóra érkezésük után két évtizedig nem gon­dolhattak új templom építésére, ennek alapkövét 1714­ben tették le. Az időpont az építtetők nem kis hitére és bátorságára vall, hisz a ferences atyák ekkor még hivatalosan nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom