Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)
Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.
256 Szőke Béla Miklós női férfi neonatus 2 1 infans I 9 2 infans II 4 — juvenilis — — aduitus — 2 maturus 5 3 senilis 4 5 együtt 24 13 Az edények nagy része a láb felőli sírvégben feküdt, itt volt a vödör és az ónedény (?) is (26), kevesebb volt a koponya felőli sírvégben (12), a combcsontok mellett és a jobb sírfalnál (7), továbbá a mell-, Ш. hastájék felett (2). 14 edény a talpán állt, 20 az oldalán feküdt, 7 edényt eleve összetörve tettek a sírba. Az edények a sírfenék szintjén, kétszer ráadásul a váz alatt (!) kerültek elő, sírba kerülésük ideje tehát azonos, vagy valamiivei még meg is előzhette az elhunytét. Mivel csak kis számban lehetett koporsó nyomát megfigyelni, eldönthetetlen kérdés marad, hogy az edények mekkora hányada volt ezen belül, s mekkora ezen kívül a sírba helyezve. Méret, űrtartalom A sírokba általában kisméretű, 6—13 cm magas, 0,5—1,5 1 űrtartalmú edényeket helyeztek. Csak 7 edény volt nagyobb, fazék méretű, 16—22 cm magas, 1,7—3,7 1 űrtartalmú; ebbe a kategóriába tartozott a vaspántos favödör és az ónvödör (?) is. A tágabb környék korabeli temetőiben talált edények méretét és űrtartalmát összevetve a garabonciakéval megállapítható, hogy bizonyos temetők közössége hasonlóan két méretű kerámiát, egy kisebb, 8—14 cm magas, 0,5—1,5 l-es, és egy nagyobb, 16—21 cm magas, 2,2—3,5 l-es edényt használt sírkerámiának, pl. Mühling (FRIESINGER 1971—74, 57—65), Pottenbrunn (FRIESINGER 1972a, 114-126), Windegg (TOVORNIK 1977, 33—46). Ezzel szemben a temetők egy másik csoportjában, mint pl. Sopronkőhida (TÖRÖK 1973, 8-31), Pitten (FRIESINGER 1975—77, 50-94), Wimm (FRIESINGER 1984, 207-223), Gusen (TOVORNIK 1985a, 168-183) és Auhof (TOVORNIK 1986, 416—426) sírjaiban a nagyobb űrtartalmú edények túlsúlyban vannak. E kerámia jellemzője, hogy arányában zömökebb, szélesebb szájú és erőteljesebb vállú, max. magasság 20—22 cm, míg űrtartalma 4—4,5 1 körüli. A garabonci edénykollekciót a felső Duna-vidék Karoling-kori temetőiben találtaktól megkülönbözteti, hogy itt jóval nagyobb a kisméretű edények aránya, formájukban pedig a tojásdad és nyújtott hordóforma különböző variánsait mutatják, míg ott előnyben részesülnek a széles szájú, erős vállú, viszonylag szűk aljú, inkább már fazékméretű formák. Kerámiacsoportok A garabonci edényeket formájuk, díszítésük, technikai kivitelük, technológiai sajátosságaik alapján — melyek egy-egy fazekas sajátosságai, jellemző forma- vagy díszítőelemei lehettek — csoportokra lehet szétválasztani (zárójelben az összetartozást valószínűsítő jellegzetességek): 1. 113, 36, 47, 53. (díszítésmód, edények alja omphalosszerűen erősen benyomott), 2. II 4, 12. (edényforma), 3. II 14, 36. (edényforma, azonos méretű tengelycsapbenyomódás), 4. I 22, II 20, 27. (technikai sajátosságok), 5. I 44, 46. (technikai sajátosságok), 6. I 21, 41, 67. (forma és díszítésmód), 7. I 12a—b. (kivitelezés, díszítésmód), 8. I 1, 15, 35, 36. (edényforma), 9. II7, 30. (kivitelezés technikai azonosságai, egyforma fenékbélyeg), 10. I 36, 46, 47. (edényforma és díszítés), 11. I 14, 48, 80, II 12, 18. (széles szájú fazekak), 12. I 21, 32. (szájperem és díszítés). A fenti, többé-kevésbé összetartozó edények mellett több olyan, egyedi darab is sírba került, melyeknek nem volt párja a közösség kerámiájában, így az 144, 69 és П 21. sírok egyedi formájú edénykéi, a II 32. behúzott peremű pohara, az 123. kézzel formált, esetlen, hengeres testű pohara, az I 61. talpkorongos, behúzott peremű tálja, az 159. gömbös testű, sűrű, vízszintes vonalkötegekkel díszített fazeka, mely a bolgár házikerámiára emlékeztet (DONCEVA-PETKOVA 1977. Obr. 33), és nem utolsósorban a korszak jellegzetes, polírozott felületű, sárga díszkerámiája az 137. (töredék) és II14. sírokból (palack). Technológiai sajátosságok Az edények többsége finomabb vagy durvább, néha kissé csillámos homokkal soványított agyagból készült. Alkalmanként a homokba apró kavicszúzalék (pl. 136, II36) is került, néha csak magában kavicszúzalékkal (II 21, 26) vagy pedig tört kagylóhéjjal soványították az agyagot (II 12, 30). Jellemző, hogy a homoksoványítású edények alját durva szemű homokkal, tört kaviccsal „durvították", nyilvánvalóan a jobb tapadás érdekében. Az edényeket közepesen égették ki, színben a barna különböző árnyalatai jellemzik őket. A nagyobb fazekakon kívül vörösesbarna, belül sötétbarna, törésében szürkésfekete, fekete színűre égetettek.
