Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)
Ágoston Gábor: A török hadsereg lőporellátása a 16–17. századi magyarországi hadjáratokban
ZALAI MÚZEUM 4. 1992 Ágoston Gábor: A török hadsereg lőporellátása a 16—17. századi magyarországi hadjáratokban Közismert, hogy a tűzfegyverek elterjedése és tömeges alkalmazása milyen mélyreható változásokat eredményezett az európai hadviselésben. Azt is tudjuk, hogy a Michael Roberts és Geoffrey Parker munkássága nyomán „hadügyi forradalom"-ként számon tartott változások és újítások milyen hatással voltak a társadalomra, a gazdaságra, a korabeli állami, pénzügyi és katonai adminisztrációra. 1 A korábbi időkhöz mérten ugrásszerűen felduzzadt, és az elhúzódó háborúk miatt egyre hosszabb ideig fegyverben tartott hadseregek fizetése, élelmezése, lovainak és igásállatainak takarmányozása, az egyre több tűzfegyvert alkalmazó hadseregek fegyver- és hadianyag-ellátása a hadakozó államok számára hirtelen megnövekedett pénzügyi terheket, új kihívások és megoldandó problémák egész sorát jelentette. 2 Az európai hadseregek élelem- és takarmányellátására vonatkozóan egyre gazdagodó szakirodalom áll az érdeklődő olvasó rendelkezésére. Az is örvendetes, hogy az utóbbi időkben Caroline Finkel, Rhoads Murphey, Gilles Veinstein és mások munkái nyomán egyre többet tudhatunk meg az oszmán hadsereg ellátásáról is. 3 Nem ismerek azonban olyan munkát, amely az európai fegyver- és hadianyagtermelést a maga komplexitásában, tehát annak összes had-, technika-, gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozásaival együtt tárgyalná. Azokat a rövidke cikkeket pedig, amelyek a török hadianyagtermelés kisebbnagyobb szeletét érintik sajnos két kezünkön megszámlálhatjuk, s a kérdés feldolgozásától még nagyon-nagyon messze vagyunk. 4 Az alábbiakban — nagyrészt 1988. és 1990. évi isztambuli levéltári kutatásaimra támaszkodva — azokat az előzetes eredményeimet adom közre, amelyek a török hadiipart lehetőleg a maga teljességében bemutató nagyobb tanulmány első morzsái. Egyes becslések szerint Európában a tűzfegyverek előállítási és használati költségei elérhették egy-egy hadjárat összkiadásainak harmadát-felét. 5 A 16. században 800 katonát lehetett egy hónapon át élelmezni abból a pénzből, amely egyetlen (feltehetően nagyobb kaliberű) ágyú öntéséhez volt szükséges. 6 1589-ben egy velencei katonai szakértő (Giulio Savorgnan) számításai szerint a Brescia ostromakor bevetendő 65 ágyú, egyenként 400 lövésre számított lőpor- és ágyúgolyó-szükségletének költsége 43.000 dukátba került. Ez az összeg 2347 gyalogosnak több mint fél évi zsoldja volt. Figyelemre méltó, hogy a lőpor és golyó költségének egymáshoz viszonyított aránya 3:1. 7 Velence 1609-ben egyedül salétromtermelésre — amely a lőpor legfontosabb alkotóeleme — évi 36.000 dukátot irányzott elő, ami a 16. század végén még 1000 gyalogos katona egy évi zsoldjával volt egyenlő. 8 Ha e velencei példák nem is általánosíthatók a többi európai országra és az Oszmán Birodalomra, s minden valószínűség szerint még Velencére sem tekinthetőek mértékadónak a tárgyalt korszak egészére, azt mindenesetre szemléletesen mutatják, hogy milyen anyagi megterhelést jelentett a korban a hadianyagok, s ezen belül a lőpor előteremtése. Mit tudunk a török lőportermelésről? Képesek voltak-e a törökök a hadjáratok és várvédelem lőporszükségleteit saját termelés útján fedezni? Kell-e, s ha igen, milyen mértékben török lőporimporttal számolnunk? Hol működtek a legfontosabb lőporműhelyek, s milyen volt ezek kapacitása? Rendelkeztek-e a törökök a lőporgyártáshoz szükséges elegendő salétrommal, kénnel, faszénnel illetve fával? Milyen volt a török lőpor minősége? Mindmegannyi kérdés, amelyről alig tudunk valamit. Pedig a levéltárakban százszámra találhatók az egyes hadjáratok és végvárak hadianyag-leltárai, a különböző lőpor mű helyek éves pénzügyi elszámolásai, a lőporgyártással kapcsolatos parancsok és rendeletek. Ezekből több feltett kérdésünkre is választ kaphatunk. A lőpor az Oszmán Birodalomban is a hadjáratok lelke volt, amit a kortársak is jól tudtak. Szemléletesen írta ezt meg Jemiscsi Haszán pasa egyik előterjesztésében, azaz telhiszében III. Murád szultánnak (1574—1595): „...Boldogságos Padisáhom! Nagyúri tudomása van róla, hogy a szultáni hadjáratok legfőbb támasza a lőpor. Lőpor nélkül semmilyen módon nem lehetséges a hadjárat. Ezt több ízben is jelentettem szultáni kengyeléhez... A lőpor nem olyan mint a többi holmi. Ha idejében nem intézkednek felőle s nem készítik el, lőporhiány esetén ha 100.000