Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16–17. századi Dunántúlon

40 Varga J. János sebb összetételű testület volt; benne megyei tisztviselők, meghívott nemesek, urasági alkalmazottak, mezővárosi polgárok és a földesúri magánkatonaság tisztjei a legkülönfélébb számban és összetételben keveredtek. Az elnök valamelyik jelenlévő megyei úr vagy más előkelőség volt, néhol az uraság tiszttartója; maga a földesúr — különösen a 17. században — ritkán jelent meg az üléseken. Az úriszéktartó földesurak többnyire a pallosjogot is birtokolták, így törvényszékük hatásköre szinte korlátlan volt. Az úriszék ítélkezett ,,...az úr jobbágyai, udvari népe, cselédsége, katonái, alkalmazottai s a jobbágy telkein élő nemesek egymás közötti, a földesúrral szemben felmerülő s idegenek ellen irányuló mindenféle ügyeiben, továbbá a földesúr területén elkövetett bűncselekmények s a birtokán kézrekerült gonosztevők ügyében".

41 Nem volt tehát katonai fórum, de a földesúri magánkatonaság tagjaira is kiterjedő hatáskörrel rendelkezett. A pallosjogú úriszékről az elmarasztalt fél nem fellebbezhetett más bírósághoz, ítélete végleges volt, az általa kiszabott halálos ítéletet végrehajthatták.

42 A földesúr illetékessége birtoka határáig terjedt, ezen belül területi és személyi jogok alapján ítélkezett. így az úriszék esetében is a katonai bíróságok gyakorlatából megismert elv érvényesült: a bűnöst az büntette meg, akinek a birtokán a bűncselekmény történt és akit arra tisztsége följogosított. A törvénynapot az uradalom katonai és gazdasági központjában, többnyire azonos időközökben tartották. A Batthyányak úriszékét negyedévenként, a kántorböjtök idején hívták össze, ezért ,,kántortörvény "-nek is nevezték.

43 A korszakunkból fönnmaradt perjegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy az úriszék katonai fórumokat helyettesítve, gyakran tárgyalta a „vitézlő rend"-hez tartozók ügyeit. Ezek részben katonai vétségek voltak, mint az esküszegés, szökés és zsoldlopás, részben közbűncselekmények, mint a lótolvajlás, emberölés, istenkáromlás, de a magántermészetű ügyek — amelyek itt a földesúr személyének vagy érdekének megsértését jelentik — ugyancsak itt nyertek elintézést. Az utóbbiak azért is érdekesek, mert — a köztudottal ellentétben — jómódú középbirtokos nemesek is kerülhettek az úriszék elé. A Batthyány család magánkatonaságának számos tisztet adó Francsics família több tagja két eset kapcsán került a németújvári úriszék elé 1613-ban. Az első per egyik vádlottja Francsics János volt, akit ura, Batthyány Ferenc tolvajlással és egy jobbágy meggyilkolásával gyanúsított, fivérét, Mátyást pedig a lopásban való bűnrészességgel. Francsics János vallomásában tagadta az emberölést és azt balesetnek minősítette. Mivel a bíróság nem rendelkezett elegendő bizonyítékkal, perdöntő esküre kötelezte, amit 15 nap elteltével kellett letennie. A tolvajlást mindketten tagadták, ezért — az ítélet szerint — ugyancsak esküvel „...tartoznak magokat megmenteni, mindenik huszonötöd magokkal, nemesekkel, jámbor és tisztességbeli személyekkel az bizonyítás (ti. Francsics János gyilkossági ügyét tisztázó eskü) után tizenötöd napon Szalonakban, az várbeli főporkolábok előtt."

44 A másik ügy főszereplőjét, Francsics Pétert rabszöktetési kísérletért állították az úriszék elé: fivérét ismeretlen vétségért tartották fogva a szalonaki tömlöcben, ahonnan egy várbeli katona segítségével akarta kiszabadítani. A tárgyaláson a felperes Batthyányi képviselő prókátor a következőképpen adta elő a történteket: „...ez jelen való 1613 esztendőben, circa festő Valentini ezek az felülről megírt incattusok elvégzett gonosz szánszándékkal köteleket szerezvén praktikát indítottanak és Francsics Péternek az öccsét el akarták szabadítani. És az drabantnak posztót és pénzt ígértének, mely factumon rajta tapasztaltak és magok se tagadták. Azért, mint efféle malefactorok felöl, kik az dominus actor (felperes) házán gonoszságot akartának cselekedni, az dominus actor törvényt vár." A jegyzőkönyvből kiderül, hogy a vállalkozás kudarccal végződött, ezért az úriszék elejtette a vádat. Megjegyezte azonban, hogy a cselekmény nem marad megtorlatlanul, „...mert annak más szokott büntetése vagyon". (A rabszöktetési kísérletért kiszabható „szokott büntetés"-ről a jegyzőkönyv nem szól). Francsics Pétert ugyanakkor, bizonyos láda feltörésével és a benne talált javak eltulajdonításával is vádolták. Nem meglepő azonban, hogy — miután a vádlott tagadott — a bíróság ezúttal sem talált az elítéléshez elegendő bizonyítékot, s így a németújvári főporkoláb előtt leteendő esküvel megmenthette magát.

45 A 16—17. században az ítélethozatal terén nem alakult ki egységes gyakorlat, ennek következtében a bűnöst ugyanazon cselekményért különböző helyeken más-más büntetéssel sújtották. A 16. század közepétől mind gyakoribbá vált a törvényileg is bűncselekménnyé nyilvánított istenkáromlás és általában mindenféle káromkodás szigorú büntetése, amiért a bűnöst egyes helyeken egyszeri elkövetésért, ,500 pálcára", ismétlődés esetén halálra ítélték, másutt a botbüntetést „nyelvkivonás" követte.

46 (A kilátásba helyezett súlyos büntetés minden bizonnyal papíron maradt, különben rövid időn belül elnéptelenedett vagy megnémult volna a végvárak őrsége). A partikularizmus következtében a büntetési nemeknek így nagy változatossága alakult ki, a halálbüntetés gyakori alkalmazása terén azonban egység uralkodott: a nemegyszer kínzással súlyosbított büntetés célja bevallottan a megtorlás és az elrettentés volt, amelyet a kivégzések nyilvánossá tételével biztosítottak. A fejvesztés és az akasztás mellett a legkülönfélébb halálnemeket alkalmazták, mint az elevenen elégetést, kerékbetörést, karóbavonást, horogravetést és vízbefojtást, amelyeket gyakran előzetes megkínzással — a test tüzes fogókkal való szaggatásával, az elítélt hátából szíjak hasításával — súlyosbítottak. A tortúra célja a beismerés kicsikarása volt, ugyanis azt tekintették a legfőbb bizonyítéknak. A régi összeírások gyakran említik a várak udvarán, közsé