Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén II. A szövés és a késztermék

272 Kerecsényi Edit A vetélőt a legtöbb asszony vásáron vagy esztergályostól vette, de némelyik gazda maga is elkészítette. A szövés megkezdése előtt az eredményesebb munka érdekében a licsék elé még két egymáshoz kötözött pálcát, csíptetőt is helyeztek a fonálra. Közülük a felső a fonálsoron feküdt, a másik pedig vele párhuzamosan 5—6 cm-rel alatta. Az alsó pálca azt a célt szolgálta, hogy az esetleg elszakadó szálat felfogja. Amikor az összes előkészületen túl voltak, mondtak egy fohászt. Az asszonyok azon voltak, hogy első alkalommal, az első ülésre minél nagyobb vásznat sikerüljön szőniük, remélvén, hogy akkor gyorsan lefogy az egész mérés. A szövés közben megfigyelt asszonyok mind nagy rutinról tettek tanúságot. Gyorsan, határozott mozdulatokkal dobálták a vetélőt jobbról balra, majd a lábító váltásával balról jobbra. Utána megragadták a bordatokot, és egy-két erélyes rántással hozzáverték a már megszőtt vászonhoz. Percenként 10—15-ször is átdobálták a vetélőt, majd a bordatokot is ráverték a vászonra, hogy az jó sűrű legyen. Ügyes asszony — ha az egyéb házimunkák alól a család mentesítette — egy hét alatt 30—40 rőf sima, vékony kender- vagy vegyesvásznat is megszőtt. Ha a fonalas durungról lefogyott a fonál, helyére egy sodrófát tettek, aminek végeire egy-egy kötelet kötöztek. Ezeket aztán rátekerték a durungra, hogy a fonált tovább engedhessék a nyüst felé, és kevesebb anyag menjen veszendőbe. Mivel azonban ez a végzővászon már gyenge, laza vásznat adott, belőle csak rostosvégű, köznapi törülközőt vagy túrószsákot szoktak varrni. A fölszedett készítése. A fölszedett hímeket vidékünk asszonyai — így a letenyeiek is — ősi módon, a vetélőt félretéve, fejtővel befűzött, fából faragott fölszedőtuvd, (lelt. sz.: 66. 76. 2.) kézi szálvezetéssel készítették. Többnyire egy előttük lévő szőttesről számolták le, hogy mikor, hányadik szálnál kell a fölszedőtűt a láncfonál alatt átbújtatni, majd fölötte vezetni, hogy a kívánt mintát megkapják. Ez a művelet kitűnő szemet és nagy figyelmet igényelt, mert ha rosszul vezették a fonalat, a fölszedett sávban nem a kívánt minta jelent meg. Mivel Letenyén főleg a középtengelyes motívumsávokat kedvelték, a tűvel csak a sávok közepéig számolták le a mintát, mert közben egy segítség, aki akár a szövő asszony iskolás leánya is lehetett, deszkázott. E munkafolyamat lényege a következő volt: amikor a szövő végig befűzte már a láncfonalak közé a fejtőt, megemelte vele a fel vetőszálakat, melyek a nyüst mögött is szétnyíltak. Akkor a segítség, az állító egy hosszú, nyeles főszedő deszkával, a lapickáwaX (lelt. sz.: 63. 23. 1.) a két nyüst mögött az alsó és felső szálat, a szádat tágabbra nyitotta, s bedugott oda egy pálcát, miközben a szövő a piros fejtővel befűzött tűvel — miként egy vetélővel — visszavezette a szálakat. A nyüst mögé bedugott pálca a továbbiakban mai szóval a minta memóriájaként szolgált. Minden változó mintájú sornál újabb és újabb pálca került a nyüst mögötti fonálsorok közé, mindaddig, míg a szövő el nem ért a szedéssel a motívum közepéig. Ennek alapján emlegettek egyesek 10, 25, sőt 50 pálcás mintákat is. (16. kép) A középtől a megfelelő pálca és a lapicka segítségével, s persze a két személy közreműködésével már gyorsabban ment a munka. Az állító emelgette fordított sorrendben a deszkát, a szövő pedig csak dobálgatta a vetélőt jobbra meg balra az éppen aktuális mintasorok között. A szövő ilyenkor tehát két vetélővel dolgozott, mert amikor egyegy mintasor leszámolása után a tűt féretette és az állító a lapickát leengedte, a szövő a vetülékfonalat tartalmazó vetélővel is oda-vissza dobálta a keresztszálat, hogy a vászon parasztba is növekedjen. És ez így ismétlődött a fölszedés során mindvégig. 2. A késztermék a) A vászon anyag szerinti és a felhasználás módjaként való osztályozása: A kendervászon A finom kendervászon szövésekor a vékony, virágos szöszfonalat vetették fel láncfonalként a fonalashengerre. Az lett a vászon melléke, melléki, és a kevésbé finom, rövidebb szöszből készült vetülékfonál adta a bélit, vagyis azt csévézték. A vékony vásznat általában 14-es bordába szőtték. Kb. 1910-ig ilyenből varrták kézzel az egyenes szabású pálhás-vállfoltos férfiingeket, a köznapi két szeles, valamint az ünneplős négy szeles, alul rojtos gatyákat. Az utóbbiakhoz illő ingek mellrészét és kézelőjét többkevesebb fehérhímzés is díszítette. Ezeket azonban a bőgatyával együtt eltemették az öregekkel, vagy elszakadtak már. Vékony vászonból varrták a nők rövid derekú, egyenes szabású pálhás ingeit, apéntőket (alsószoknyát), a sütőkötényt, a fölszedett vőfélykendőt és a többi hímes lepelruhát. A magos kender szöszéből, illetve a kevésbé szépen font virágos kenderből 12-es bordába szőtték a használati törülközők, abroszok, lepedők, szakasztóruhák, a durvább gatyák és péntők, valamit a jobbfajta vászontarisznyák anyagát. A kékfestőhöz is e vásznakból vitték festetni az ágyterítőnek, szoknyának, női és férfiköténynek való anyagot. A festésért liszttel, tojással, csirkével fizettek, csak ritkán pénzzel. A durva kendervászon a mellék- és bélkócból készült. Itt a virágos kóc fonalát tekerték fel a durungra, s a magosat szőtték bele. E vászonból készült a zsák, a szalmazsák azaz bödöc, a ponyva, a takarmányhordó lepedő azaz kö-