Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Kunics Zsuzsa: A nagykanizsai Deák tér története a város fejlődésének tükrében

208 Kunics Zsuzsa vásárolt, ill. adományul kapott híres numizmatikai és metszetgyűjteményét ma a városi múzeum őrzi.

38 Haller Jenő „levelében", a Zalában 1912. januárjában így számol be a Grünhut Alfrédnál tett látogatásról: ,,száz meg száz csatakép, sok régi fegyver, százados arcképek egész sorozata elevenedik meg szemünk előtt... Felvonul most előttünk egész légiója a magyar pénznemeknek... Kanizsa város büszke lehet Grünhutra, erre az érdemes, szorgalmas, dilettáns-tudósra, aki nem kímél pénzt, fáradságot, hogy gyűjteményét gyarapítsa."

39 A gyönyörű, romantikus épület a Grünhut család kezén maradt 1952-ig, a ház államosításáig. Az 1920-as évektől (Grünhut Alfréd és Henrik halála után) cukrászműhely, majd Brandi Sándor és Fia varrógép- és kerékpárszaküzlete, s Grünhut Elemér rádió-, műszakicikk-kereskedése működött az épületben.

40 A kereskedőház emeletén helyezkedett el a lakórész, földszintjén — az 1922-ben, Sternberber Ignácz kereskedővel kötött bérleti szerződés szerint — három, egymásba nyíló üzlethelyiség, az udvaron két raktár, felettük padlások, ezekhez kapcsolódó istálló, kocsiszín és szénapadlás volt.

41 A másik, 1860. táján épített ún. Grünhut-ház (Deák tér 4.) (8. kép) ugyancsak romantikus stílusú épület. Eredeti arculatát azonban ma már csak a kapu kőkerete, az ablakok feletti kagylódíszek és az emeleti középerkély konzoljai őrzik. A ház építtetőjének az eddig megjelent helytörténeti munkák a Grünhut családot tartották.

42 A telekjegyzőkönyv alapján megállapítható tulajdonos ezzel szemben 1865-ben özv. Horseczki Móriczné (Lakenbacher Julianna), az orvosdoktor és tanár (1852-től rendőrorvos) Horseczki Móricz özvegye. Majd több tulajdonos, 1880-tól Lessner Henrik nagykanizsai, 1890-től Clement Lipót „igriczei" (Zalaigrice) lakos után Grünhut Alfréd csak 1898. április 30-án vette meg 28.500 koronáért.

44 Az építtető Horseczki és a Grünhut család közötti rokoni kapcsolat bizonyítására adat nem áll rendelkezésünkre. 1926-ban Grünhut Alfréd halála után lánya, Luczia (dr. Gross Rezsőné) a földszinti üzlethelyiségeket Halics Lipót szállítmányozónak és iparosoknak (kárpitos, műszerész) adta bérbe, majd 1940-ben eladta a Nagykanizsai Római Katolikus „Jézus Szíve" Egyházközségnek. Az épület jelenleg is a plébániának ad otthont. A két ,,Grünhut-ház" között is emeletes kereskedőház épült, később a századfordulótól ügyvédi iroda és cipészműhely mellett itt működött a Hild-féle temetkezési vállalat. (9. kép) Hild Ferenc „soproni illetőségű nagykanizsai lakos" 1875-ben kapott iparigazolványt a „kőfaragóipar megindításáról".

45 Fiával együtt 1882-ben alapította meg a Hild-féle „első nagykanizsai temetkezési vállalat"-ot. Műhelyük és raktárhelyiségük a Király utcában volt, üzlethelyiségük a Deák tér 3. sz. házban. A nagyrabecsülés jeleként 1926-ban jótékony célú egyesületet hoztak létre a város polgárai „Néhai Hild István emlékére alapított nagykanizsai temetkezési egylet" néven. Alakuló közgyűlésüket 1926. május 2-án tartották.

46 A Hild-féle vállalat mellett itt működött az 1920-as évektől a Sugár útról átköltözött Gazdák Biztosító Szövetkezete. A Szövetkezet 1925. októberében Antal Jenő vendéglőstől (a Szarvas Vendéglő és a Vasúti Vendéglő tulajdonosa) megszerezte az épület tulajdonjogát. 1949-ben „életbiztosítási díjtartozás fedezési kötelezettségének átruházása" jogcímén a házat az Állami Biztosító Nemzeti Vállalat budapesti cégnek adta át, melyet az az államosításig birtokolt.

47 A tér déli oldalán álló jellegzetes kereskedőházsor tehát az 1860-as években épült ki, az északi és keleti oldalon ugyanakkor — a kataszteri felmérés szerint — még a földszintes házak az uralkodóak, köztük kisebb foghíjakkal.

48 Az 1867-ben jóváhagyott első városrendezési terv és építési rendszabály jól jellemzi az időszak problémáit.

49 Célja, hogy a rendszabályok által a „gyakori tűzveszélyek okai elháríttassanak, élet és vagyonbátorlét úgy egészségi szempontból a városi lakosoknak java és nyugalma, különösen pedig a városnak kül csinosodása, s ekép a házaknak értéke előmozdíttathassék". A szabályozás eredményeként a telektömböket négyszögesítették, levezették a „város vizeit", megfelelő összeköttetést létesítettek az utcák között; megtiltották új építkezéseknél a náddal, zsúppal történő tetőfedést, előírták a háztulajdonosok számára a kőből vagy téglából történő járdakészítést. Az utak „járható karban tartását" azonban nem tudták megoldani, a kavicsozás nem segített. A Zala-Somogyi Közlöny jegyzeteinek visszatérő témája a kanizsai utak tarthatatlan állapota. „Városunk főutczájára mint látjuk, kavicsot hordanak — s ezt a közönség jó szemmel nézi, hisszük, hogy ha rendesen fog öntöztetni nem leend oly nagy por, mint a múlt évben. Aki a rossz utak non plus ultra-ját akarja látni, s érezni, mint törődik össze az ember teste, annak: ajánlunk egy kis kocsizást a Vaspálya állomásig." — írják 1864. tavaszán.

50 Ugyanebben az évben, egy decemberi számban a következőket olvashatjuk: „Sikamlós jéggé fagyott utainkra, melyen aggok, ifjak, gyermekek alig képesek magokat fönntartani, a legkisebb figyelem sem fordíttatik. Jelenleg pedig, hogy a fagy felengedett, városunk en min a tur Velencze, csak az a különbség e kettő közt, hogy azok utczái víz, emezéi pedig egy sártenger."

51 1870-ben határozták el, hogy hasznosítva a város téglagyárait, klinkertéglával (kongótéglával) rakják ki az utakat, tereket, köztük a Deák teret is. A munkálatok több mint tíz évig tartottak. Belus József polgármesterségének köszönhetően 1872-ben rendeződött a piacok kérdése is. Megtiltották a járdán történő árusítást, s szabályozták a különböző áruk vásárának helyét és idejét. Ekkor szabályozták a Deák téri piac rendjét is. (10. kép) A tér közepén húzódó fasort a köznyelv a mai napig Suszterallénak hívja, mivel hetivásárok és nagyvásárok alkalmával általában a cipészek és csizmadiák árusítóhelye volt. Az 1872-es rendelet a térre helyezte a kása- és gyümölcspiacot. A fapiac helyét az Eötvös téren