Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)
Közlemények - Bogyay Tamás: Történeti forrás- és művészettörténeti stíluskritika Zalavár körül (Megjegyzések Tóth Sándor „A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára” című tanulmányához)
Történeti forrás- és művészettörténeti stíluskritika Zalavár körül 173 eszükbe se jutott, hogy az akkoriban szokásos szűk betűközök betartása esetén fennmaradó helyet valamiképp díszítsék. 41 A szemöldökkőként történő felhasználás nyilván másodlagos volt, mert a márványgerendát két végén alátámasztva el kellett takarni a minta két végét. Valószínű, hogy eredetileg egy kapu kívülről nézve jobb oldali, .félfája" volt, a szalagfonat alatti csiszolt sávhoz illeszkedhetett az ajtószárny. A három darab különböző helyeken került elő. így nem tudni, hol volt a bejárat, amely a szép hexameterrel fogadta a belépőket. A fölirat formai jellege nem illik a 11. század második felébe, inkább amellett szól, hogy a bencések már korán megkaphatták az 1019-ben felszentelt Szent Adorján egyházat. A harmadik kiragadott, de a katalógus stílus- és kormeghatározó módszerének problematikus voltát legtanulságosabban illusztráló példa а С alatt felsorolt fehér márvány mellvédlap-töredék a nyúlra lecsapó sassal. (5. kép) Ez az egész zalavári anyag legrangosabb darabja. Mind stílusával, mind a 11. századi bizánci ornamentális kőfaragásban ismert ún. niello technikával, a mélyített háttér sötétebb masszával való kitöltésével, szorosan csatlakozik hozzá a 23. számú márvány töredék. Tóth Sándor kormeghatározásának alapja „a kör és négyzetsarok közé ékelt, kifelé növő, lehajló félpalmettapár" 42 motívuma, amely nemcsak a most említett két kövön található, hanem az elveszett H töredéken és a zselicszentjakabi apátsági templom két oszloplábazatán is (6. kép). (150). Közel rokon velük a székesfehérvári szarkofágfödél-töredék, amelyről Tóth Sándor helyesen írja, hogy „alighanem félkész faragású", (uo.). A fehérvári Szent István-koporsó bizánci jellegű szalagfonat-ornamentikájának köztudomás szerint a zalavári С mellvédlaptöredék a legközelebbi hazai rokona. Mindezek közül Tóth Sándor szerint csak a zselicszentjakabi oszloplábazatokat lehet megközelítően datálni az 1061-ben kelt alapítólevél alapján. Ebből adódik számára a „fő zalavári csoport" keletkezési ideje 1070—1080 körül, továbbá a következtetés, hogy a székesfehérvári kőkoporsó nem kapcsolható Szent István halálához (1038), hanem inkább szentté avatásához (1083). (150). Ennek a stíluskritikai kormeghatározó gondolatmenetnek két súlyos hibája van. Az egyik az, hogy „a fától nem látja az erdőt". Nem a fennmaradt mű egészéből indul ki, hanem egy kicsiny, a teljes kompozícióban alárendelt, a zalavári töredékeken pedig különösen mellékes szerepet betöltő részletmotívumra, a sarokkitöltő palmettára épít. Márpedig a palmetta többezer éves, máig élő díszítő elem. Tóth Sándor akaratlanul maga is megerősíti, hogy a , ^efelé növő sarokkitöltő félpalmettapár" nem lehet korhatározó, amikor különböző korú, köztük 9. századi példáit is idézi. (150). 43 A másik súlyos, mondhatnánk végzetes hiba, hogy nem veszi észre: lényegében más a motívum, és más a stílus azonossága vagy rokonsága. Ami Zselicszentjakabon az első építési korszakból mint ornamentális épületplasztika előkerült, jól beleillik a magyarországi 11. századi, ugyancsak bizánci eredetű palmettás faragványok (pl. Veszprém, Pilisszentkereszt, Tihany, Dombó korábbi csoport stb.) hosszú sorába. 44 A zselicszentjakabi oszloplábazatoktelt, lendületes palmettáinak azonban semmi közük sincs a zalavári töredékek szinte csenevész sarokkitöltő palmettáinak a stílusához. Annál nyilvánvalóbb a nyúlra lecsapó sast ábrázoló, különleges szépségű és technikájú zalavári márványlap stílusrokonsága a székesfehérvári Szent István-szarkofággal. Mindkettőnél döntő szerepe van a középbizánci széles középrészű hármas szalagnak, amelyet pusztán formai alapon épp oly kevéssé lehet pontosan datálni, mint a karoling szalagfonatokat. Alighanem legkorábbi évszámhoz köthető példája az Athosz-hegyi Lavra kolostor kútján nem sokkal 960 után készülhetett. 45 Ezen a nyúlra lecsapó sas ábrázolása teljes egészében látható. A zalavári С mellvédlap-töredék és a hozzá tartozó 23. számú darab ún. niello technikája bizánci területen a 11. század elején már ismert, 46 az Adria partvidékére csak a század második felében, a velencei San Marco Ш építésekor jut el. 47 A bizánci jellegű zalavári töredékek készítési idejének meghatározása is elválaszthatatlan a székesfehérvári szarkofág problémájától. Tóth Sándor kijelenti: ,,A sírládát írott adatok nem keltezik." (150). Ez azonban nem egészen áll. Az írott források közül a Kisebb legenda (Legenda minor) és Hartvik püspök látszólag ellentmondó elbeszélésének összevetése elárul egyet s mást. Kralovánszky Alán, aki Géza nagyfejedelem koporsójának tartotta, és Nagy Árpád, aki Szent Imréének, a Kisebb legendát teljesen figyelmen kívül hagyta. 48 Hartvik megőrizte a Nagyobb legenda (Legenda maior) elveszett folytatását. Ebből tudjuk, hogy Szent István holttestét az egyház közepén álló „fehér márvány" szarkofágban helyezték el. 49 A meglévő sírláda, amelynek egyik keskeny oldala díszítetlen, pontosan megfelel ennek, az emelt szentély előtt a templom középtengelyében kellett állania. A Kisebb legendából tudjuk, hogy a holttestet „akár a nép gonoszsága, akár az egyházban kitört viszálykodás miatt" 50 el kellett rejteni, és sok esztendőn át a föld alatt maradt. Ennek megfelel Hartvik tudósítása a mély, padlószint alatti sírból való fölemelésről. 51 Megint a Kisebb legenda tudósít a csodákról és a felemelt test ezüst tartóba helyezéséről, feltehetően oltáron. 52 Nincs okunk kételkedni abban, hogy 1038-ban Szent István testét az egyház közepén szarkofágba helyezték, de azután, a zűrzavaros időkben, mély sírba rejtették, és 1083-ban onnan emelték fel. Az egész 11. században ő volt az egyetlen király, akit a fehérvári bazilikában temettek el. Még egy, a meglévőhöz hasonló, monumentális, nem földbe süllyesztésre szánt szarkofág feltételezésére eddig nincs elég alap. Hová is állították volna? A ránk maradt töredékek inkább arra engednek gondolni, hogy Szent István koporsója födelét már nem is fejezték be. Amit Kralovánszky Alán az utóbbi években feltárt a templom főtengelyében a nyugati részen, a szenttéavatás utáni kultusz he-