Zalai Múzeum 3. (Zalaegerszeg, 1991)

Közlemények - Srágli Lajos: Adatok a Zala vármegyei ipari tevékenység és bányászkodás 19. századi kezdeteihez

216 Srágli Lajos nagykanizsait 1892-ben. A kanizsai sörgyár termelése a század végére jelentősen megnövekedett, 1898-ban elérte a 17.850 hektolitert, mely az országos rangsorban a 13. helyet biztosította számára. Az általánosan elterjedt kisebb szeszfőzdéken túlnövő szeszipar két nagyobb céggel jelentkezett: Csáktornyán a Hochsinger M. és fiai likőr- és ecetgyár, Nagykanizsán a Blau M. és Fiai cognac- és pálinkagyár üzemelt. Ez utóbbi 1884-ben létesült és exportra is dolgozott. A városokban működő, gyáripari kategóriába nem sorolható pékségek mellett a gyáripari statisztika Nagykanizsán két pászkasütőgyárat is rögzített (Adler Mór és Weisz Jakab tulajdonosokkal), azonban hozzátették:, A két nagy-kanizsai pászkasütőgyár tisztán rituális célokat szolgálván, azok működése az általános ipari viszonyokon kívül álló körülményekre vezetendő vissza."

50 A jelentős nagyságú erdőterületek adták az alapanyagot a kotori Ujlaky, Hirschler és fia gőzfűrésztelepéhez. Ugyancsak a faiparhoz sorolták Bettelheim Győző 1895-ben alapított nagykanizsai nádszövet- és szalmahüvely gyárát, valamint Rütgers Guidó szintén nagykanizsai fatalító telepét.

51 A villamossági ipart a megyében a csáktornyai egyenáramú, kétvezetékes és a nagykanizsai egyenáramú, háromvezetékes „villammű" képviselte (utóbbinak tulajdonosa: Franz Lajos és fia).

52 A gépgyártó iparhoz sorolták az összeírásnál a Délivasút társaság 1860-ban létrehozott nagykanizsai javítóműhelyét, valamint Weiser János gazdasági gépgyárát és. vasöntödéjét. Ez utóbbit az 1884-ben alapított gépműhelyből fejlesztette tulajdonosa 1894-re mezőgazdasági gépeket exportra is szállító gyárrá.

53 Érdekes, hogy az 1898. évi gyáripari statisztikaa megye északi részén viszonylag kevés gyártelepet említ. Köztük van azonban az Eitner testvérek sümegi bőrgyára, melynek felszereléséről és termeléséről részletes adatokat közöl. A gyár 1898-ban marhabőrből 9500 darabot, tengerentúli kipsz-bórból 150 darabot dolgozott ki, ezzel a magyarországi bőrgyárak közt a középmezőnyben foglalt helyet.

54 Az ipartelepítés általános gyakorlatának megfelelően az ipari létesítményeket lehetőleg nyersanyagforrások, illetve a szállítási lehetőségeket biztosító út és vasútvonalak mellé építették fel. Ez az elv Zalában is érvényesült, legalábbis úgy, hogy a gyáripar azon településeken jelent meg, ahol a közvetlen vasúti közlekedés a nyersanyagforrásokkal és a piaccal biztosítva volt. Sem az ipartelepítés, sem általánosabb értelemben a megye gazdasági fejlődése szempontjából nem hanyagolható el az ásványi nyersanyagok felkutatása, kitermelése helyzetének vizsgálata. A század első felében az ismert ásványvagyon kitermelése nagyon alacsony szinten mozgott. Bár hasznosításának lehetőségei önként kínálkoztak, sem a kellő szakértelem, sem a megfelelő mértékű tőke nem állt rendelkezésre. Az ásványi nyersanyagok kitermelése azonban a század végén már említésre érdemes szintet ért el. A bányászatot ekkor Zalában a kő- és kavicsbányák, szénbányák és a muraközi kőolajbányászat képviselte. A századfordulón 108 helységben 138 kő- és kavicsbánya üzemelt. Tulajdonosaik uradalmak, egyház, magánszemélyek, kisebb számban községek voltak. Egy részüket a tulajdonos, más részüket bérlők üzemeltették, a kavicsbányákat általában a vármegye bérelte, s termelésüket útkavicsolásra használta. A bányák különböző méretűek voltak, köztük gyakori a 100—200 m

3 évi termelésű kavicsbánya, de található olyan is, mint gróf Festetics Tasziló 1854-ben megnyitott murvabányája, melyből évi 4000 m

3-t termeltek ki, vagy gróf Deym Nándor és Hertelendy Ferenc mészkőbányája, ahonnan évi 800—1000 m

3-t kitevő mennyiségű mészkőtömböt szállítottak. A legnagyobb kőbányát a Sümegi Bazalt Rt. üzemeltette, melynek évi termelése 12.000 m

3 zúzott bazalt volt.

55 A 19. század közepétől elterjedő petróleumvilágítás, a robbanómotorok használata a század végén emeli ki a muraközi kőolajbányászat jelentőségét. A 18. században már ismert előfordulások komolyabb feltárása az 1880-as években kezdődött. Bányaváron 1884—1885 években kezdett fúrásokkal olajat kutatni Singer Vilmos. Egyik 350 m mélységet elért fúrásából jó minőségű, a galíciai és romániai kőolajokhoz hasonló kőolajat termelt. Szelencén a nyolcvanas évek végén mélyített le négy fúrást egy Stavenov nevű vállalkozó, s termelt néhány vasúti kocsirakomány kőolajat. Pénzszűke miatt azonban 1890-ben abbahagyta a kutatást és termelést. A kutatásban itt Singer Vilmos követte, aki 1905-ig 31 fúrólyukat mélyített, melyek közül 6 meghaladta az 500 m-es mélységet. 1902 végéig 2530 tonna kőolajat termelt ki. A Muraköz a 19. század végén az ország egyetlen érdemleges kőolajtermelő területe volt. Ez részben abból is következett, hogy az országban 1903-ig bejegyzett 2683 zártkutatmány magyar és külföldi illetőségű jogosultjai közül mindössze a Zala megyében bejegyzett 210 zártkutatmány magyar illetőségű kutatói tevékenykedtek.

56 Zala megyében több helyen ismeretesek voltak agyagrétegek közé települt, helyenként a felszínen is észlelhető kőszénrétegek. A felszíni kibúvásoknál alkalmi bányászkodás folyt, de ezek a próbálkozások nem voltak számottevők. Merenye községtől délre az erdőben végighúzódó vízmosásban fedeztek fel az 1880-as évek végén egy kisebb lignittelepet, s kitermelésére tárnát hajtottak. A bányászkodás itt nem volt hosszú életű.

57 A kőszén kitermelésére, a készletek pontos becslésére egyetlen komoly próbálkozás történt. A budafai uradalom tulajdonosa a felszínen is jelentkező barnaszén-rétegek kutatására 1868-ban kért fel szakembereket, akik a területet fúrásokkal megvizsgálva jelentős széntelepet találtak. A főtelep kitermelhető készlete a becslés szerint 120 millió mázsa volt. Ez a mennyiség —azon felül, hogy kitermelése 300 embernek nyújtott volna hosszabb időre munkalehetőséget—felhasználható lett volna a Délivasút szénellátására. Az elkészült költségvetés szerint olcsóbb lett volna a Délivasút által akkor vásárolt Köflach-i szénnél, minőségben pedig elérte azt. A kitermelés önköltségét mázsánként 5 koronára becsülték.

58 Bányászata azonban — valószínűleg a beruházandó tőke hiányában — nem kezdődött el. A 19. század zalai iparát és bányászatát vizsgálva megállapítható, hogy a századforduló időszakára — ha nem is