Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

A kender termelése és feldolgozása Letenyén 239 csak egy-egy párlósajtár. A sajtár alatti Zábat a gazdák maguk készítették. Ez vagy V alakban elágazó fatörzsből lefűrészelt, 3 bevert lábon álló, 30 cm magas eszköz volt, vagy pedig egy négyszögletes, négy bevert lábbal ellátott keret

20 (29— 30. kép). Telente annyiszor pároltak, ahányszor egy sajtárra való fonalat — 50—60 pászma szöszt, kócból kevesebbet — feláspáltak. A párolás, s az azt követő jeges vízben történő fomálmosás minden házban eseményszámba ment. A munkának Letenyén két fajtája volt szokásos. A gyakoribb a következő volt: A ház asszonyai — aki egyedül volt, segítségül hívta a szomszéd- vagy komaasszonyát — az udvaron minden kötet fonalat кШопчкШоп meghintettek e célra félretett és nagy gonddal kezelt rostált hamuval, majd sorban a háromlábú párószéken álló vasabroncsos párlósajtárba tették őket. A tetejére is bőven hintettek hamut, hogy az a fonalat egyenletesen ellepje. Végül az egészet zabszálmával, majd durva háziszőttes hammas köcöllével fedték be, amire ismét vastag hamuréteg került. A zabszalmára azért volt szükség, hogy a fonál szép sárgás szint nyerjen. Lugzásra leginkább a gyertyán-, a szil- és a fűzfa hamuját használták, a tölgyé, a napraforgószáré és a fenyőé nem volt alkalmas.

21 Közben a sajtár mellett egy nagy katlanban vizet forraltak, melyet még lobogó állapotban a fonálra öntöttek. Két—három óra múlva kihúzták a sajtár csapját, s a kissé kihűlt lúgot az alája tett vasfazékba vagy egy kisebb sajtárba eresztették. Ezt újra forralták, majd ismét ráöntötték a fonálra, így ment ez estig, „hogy a fonálnak a nyálát elvegyék és fehérítsék." Éjjelre a lúgban hagyták kihűlni. Másnap reggel az asszonyok kiszedték a sajtárból a néha már csaknem belefagyott fonalat, és — a pászmákat a csin- és futkozómadzag mellett megfogva — jól kirázták közüle a hamut. Végül egy hitvány lepedőbe kötözték (30. kép). Egyes házaknál a sajtárba rakott fonál közé is helyeztek zabszalma rétegeket. Ezzel azt akarták elérni, hogy a fonál sárgább legyen. Ez esetben másnap reggel nagyobb gondot fordítottak a fonál szétrázására, nehogy szalma maradjon közötte. Míg az asszonyok ezzel foglalatoskodtak, a gazda befogta a lovakat vagy a teheneket, s jó melegen felöltözve elindult a menyecskékkel —, esetleg néhány nagyobb gyerekkel is — a Holt-Murára — régebben a Nagy-Murára —, Bécen és Letenye egyes részein pedig a Béci-patakra. Vitték magukkal a köcöllébe kötött fonalat, a mosódeszkát, a mosóZapicfcákat, valamint egy sajtárnyi forró vizet. Mikor célhoz értek, leemelték a kocsiról a mosódészkát, amit a gazda átdobott a patakon, de úgy, hogy a víz lehetőleg 3—4 cm-rel ezen alkalmi híd, bürü alatt álljon (31. kép). A mosódeszka hosszát ezért főleg az határozta meg, hogy a család melyik vízen szokta a ruháját mosni. Végül a gazda ledobta a fonalat, és leemelte a forró vízzel teli sajtárt. Az asszonyok — bármilyen hideg volt is — lehúzták a csizmájukat, s belemártva egy kötet fonalat a forró vízbe, mezítláb ráálltak, miközben csapkodták, rázták, a lapickával verték a fonalat, hogy a lúg mielőbb kimosódjék belőle. A lábuk alatt időnként cserélték a meleg vízbe mártott pászmákat, s buzgón tiporták őket, hogy ezáltal is puhuljon a fonál. Az idős asszonyok emlékezetében ma is élénken él a kemény téli hidegben mezítláb végzett mosások emléke. „Úgy állt rajtunk a szoknyánk a patakon, mint az esernyő, mert a víz teljesen ráfagyott a szoknyánkra. Majd megvett bennünket az isten hidege, de a munkát tenni köllött" ... Ma is emlegetik, mikor melyik menyecske halálát okozta a jeges Murában végzett fonálmosás alkalmával szerzett tüdőigyulladás vagy egyéb betegség. Csak az 1950-es évektől húztak mosáskor gumicsizmát kapcával betekert lábukra. Ha a fonál megtisztult é:s szép sárga lett, viszszarakták az ugyancsak alaposan kiöblített lepedőbe, és siettek haza. Otthon aztán forralt borral vagy forró teával igyekeztek magukat felmelegíteni. Másnap megismételték a párolást, de a sajtárba a pászmák közé szalma helyett már vászonruhát tettek. A hamut sem külön-külön hintették a pászmákra, hanem a sajtár tetejére helyezett köcöllébe szórták, a forrázást azonban egész nap ismételgették. A következő nap ismét vitték a fonalat a patakra, s újra kimosták. Sőt, ha a gazdaasszony úgy látta, hogy a fonál még nem elég szép, harmadszor is megismételték az egész műveletet. Erre főleg akkor volt szükség, ha a kender áztatásakor néhány kéve mosása nem volt hibátlan, s a benne maradt iszaptól a fonál szürke lett. Ez esetben a pászmákat a párolás előtt még a kemencében is gőzölték. Az előző este erős hamulúgba áztatott fonalat nagy vas- vagy cserépfazékba rakták zabszalma közé, és kenyérsütés után betolták a még forró kemencébe. Onnét csak reggel vették ki, majd alaposan kimosva a többi fonállal együtt párolták tovább. A tiszta fonálköteteket végül lepedőbe kötve hazavitték, és az udvaron rudakra teregették száradni. Közben alaposan megrázogatták őket, hogy a szálak minél jobban elváljanak, kisimuljanak, s könnyebben menjen majd a gombolyítás. Mivel a legalsó pászmákban nagyon meggyűlt a víz, azok két végébe — a csin és a futkozó madzagnál — sodrófát dugtak, s két asszony jól kicsavarta (32. kép). A vízzel átitatódott nehéz fonál csak lassan száradt a csikorgó hidegben. Gyakran keményre fagyott az udvaron, s valósággal zörgött, amikor