Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

A kender termelése és feldolgozása Letenyén 235 szétálló, bevert lábon álló testét faragott kemény­fa alkotja, melybe hosszú, három-négy cm széles nyílást véstek. Ebben mozog egy faszeg-tengely körül a markolattal, nyéllel ellátott nyelv. A ge­rendát többnyire bükkfából készítették, a nyelv anyaga azonban lehetőleg simára csiszolt, gondo­san megmunkált vadkörtefa vagy más, nem szál­kásodó keményfa. A gerenda és a nyelv között kb. 1—1 cm széles nyílást hagytak, hogy a kenderkóró összetörése minél hatékonyabb és könnyebb le­gyen. A lábak bevésésénél csupán a szerszám sta­bilitására figyeltek, hisz sok rázkódást, ritmikus ütést kellett elviselnie. A kendervágók hossza ál­talában 150—180, magasságuk 70—75 cm. A nyelv hossza 100—110 cm (16—17. kép). A munka kezdetén az asszonyok úgy állították fel a vágókat, hogy a melegedő kévék a közelben legyenek, ők maguk azonban lehetőleg árnyékban dolgozhassanak. A kellőképp megázott és jól át­forrósodott, merev kenderkóró fás szöveteinek tö­rése — bár fáradságos munka volt — nem okozott különösebb gondot az asszonyoknak. Jobb kezükkel megemelték a vágó nyelvét, majd a bal kézbe fog­ták egy fél kéve — amit ettől kezdve már fél ma­roknak neveztek — virágos, majd magos végét, s a kóró közepét a nyelv és vágó közé helyezve ma­guk felé húzták. Közben a vágó födelivél, azaz a nyelvvel először csak lassú nyomogatással törték a növény rostjait, majd ütemesen csapkodták a tő felőli részét. Ezt annyiszor ismételték, míg a nö­vény megmunkálásra alkalmatlan fás része, a pazd,ergya össze nem töredezett, s ki nem hullott. Közben e félmarkokat hozzá-hozzácsapkodták a vágó gerendájához is, rázogatták a levegőben, hogy minél gyorsabban megtisztuljanak a fás rostoktól. „Hallottuk, hogy ropogott a kévében a pazdergya, csak úgy hullott, szállt belőle." Ez alatt is ügyel­tek azonban arra, hogy a marok szét ne dűljön, mert ha összeborzolódott volna, nehezen dolgoztak volna vele a következőkben. Amikor két félmarok vágását befejezték, egybetették őket, kétrét haj­tották, s letették egy ponyvára. Ha a kendervágó jó volt, vagyis a nyílása és nyelve között megfelelő nagyságú a rés, s a nyelv is elég éles, akkor gyorsan haladt a törés. Főleg, ha a növény rostjai is jól megáztak és megpuhul­tak. „Mire a tűző nap alább szállt, a pajta elé te­rített ponyván ott sorakozott a sok felibehajtott, megvágott marok szösz 12 — emlékeznek a múltra. — Aztán mikor már mind elvágtuk, 20—20 markot egybetettünk, azt a hónaljunk alatt megtekertük, s az lett egy csomó. Igaziból csak 19-et raktunk egybe, a huszadikkal meg átkötöttük." Mások cso­mó szösz helyett egy fej szöszt mondtak. Megesett azonban, hogy az összetorlódott mezei munka miatt nem maradt az asszonyoknak idejük a déli melegben az összes kendert megvágni. Ilyen­kor gyorsan kivitték a dunyhákat a napra, egy ponyvára tették őket, s amikor már jól átmele­gedtek, közéjük fektették az aznap megvágni szánt kévéket. S ha eljött az este, és lélegzethez jutot­tak — volt, hogy már csak a holdvilágnál — elő­húzogatták a még mindig meleg kévéket a dun­nák közül; így sikerült a vágást befejezniük. Néha azonban még őszre is maradt megvágatlan kender. Ilyenkor kenyérsütés után beleraktak 10—15 kévét a még meleg kemencébe, majd délután, vagy este elvágták. Egyes asszonyok másként vágták a kendert. Benke József né pl. „amikor két félmarok kendör tőjét elvágta, egybetette őket, s már együtt törte meg, vágta el a tetejét, azaz a högyit is." Az ugyanis finomabb rostú, vékonyabb volt, azért könnyebben kigyütt a szálmája. Már vágáskor kiderült, sikerül-e majd jó minő­ségű fonalat nyerni a kenderből. Éppen ezért na­gyon ügyeltek, hogy csak a jól átmelegedett, be­izzott kévék kerüljenek a vágó nyelve alá. A vágás befejeztével eltakarították a pazder­gyát. Bevitték a színbe, s a későbbiekben vagy rá­szórták a kukoricafejekre, hogy a seregélyektől megóvják, vagy a kemence, esetleg sparhelt befű­tésére használták fel szalma, ill. papír helyett. A rostok további tisztításának, a maradék poz­dorja eltávolításának eszköze a tiló. 13 Letenyén és környékén többnyire ezt is házilag készítették ke­ményfából, bár a vágónál gondosabb megmunká­lást igényelt. Formája is különbözik amattól. Két széles, masszív talpon áll, melyekbe egy-egy vas­kos oszlopot, lábat csapoltak. Ezek felső végébe két simára megmunkált, egymással párhuzamos deszkát véstek be illetve szegeztek, melyek között csak olyan széles nyílást hagytak, amiben a fa­szeg-tengely körül mozgó hosszú, nyeles vágódesz­ka, a nyelv lazán elfért. A jó tiló vágófelülete si­mára megmunkált, s nyílása szűkebb, nyelve vé­konyabb, mint a vágóé (19. kép). Baloldali, azaz szegtengely felőli szárfájának végét a legtöbb gaz­da szépen kicifrázta. Magassága 95—100 cm, Sz. : 95—100 cm. Volt Letenyén néhány gazda, aki Összekombi­nálta a törőt a vágóval, miként az a 18. számú ké­pen is látható. A tiló azonban itt is két, a vágó törzsébe beékelt lábon áll, s jóval magasabb és vékonyabb nyelvű a vágónál. 14 Az asszonyok mind a vágót, mind a tilót állva, a szerszámmal szembefordulva használták. Míg a vágás elsősorban erőt, a tilolás lendületes, rugal­mas és gyors mozgást igényelt. Ennél is először a növény tövét tilolták meg, csak azután a virágos, illetve magos végét. Jobb kézzel emelgették a nyelvet, miközben a ballal ritmikusan lendítgették alája a tisztítandó rostkötegeket. Majd rácsapva a nyelvet, maguk felé húzogatták. Közben-közben jól megrázták a maroknyi kendert, hadd hulljon belőle az apró pazdergya. E munkafolyamatot is

Next

/
Oldalképek
Tartalom