Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Tóth Sándor: A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára

ZALAI MÜZEUM 2. 1990 Tóth Sándor: A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára A Balatoni Múzeum 1986-ban újjárendezve megnyílt, főleg építészeti töredékekből álló középkori kőtárában néhány római és újkori emlék is szerepel, mintegy időrendi keretéül a kiállítás magvának. Az utolsó szakaszban a helyhez kötött templomi felszerelés példájául — két keresztelőmedence (40, 54) mellett — harangcsonk (39) is helyet kapott. E kőtárrész Keszthelynek a 14. századdal kezdődő kiemelkedését is szemlélteti. Az Árpád-kori emlékek nagy része — ideértve a kőtárban csak képekkel megjeleníthető darabokat is — zalavári ; Keszthelyt még szórvány sem képviseli. E kor anyagát két-két kútfigura és sírkő, továbbá egy határjel tarkítja (12, 14, 16, J, 29). A zalavári együttes kötődik a régibb középkori és római előzmények kérdéséhez. A kőtár tárgyainak jónéhánya kétes vagy ismeretlen eredetű, a fele pedig közöletlen. Még a kiállított zalavári együttes egészét sem tárgyalták soha. Az anyaggal kapcsolatos régészeti, hely-, építészet- és művészettörténeti kérdésekre — már amennyire ezek felmerültek — gyakori az egyoldalú vagy éppenséggel hibás válasz. Ez az anyag — tekintettel összefüggéseire is — a vidék kulturális örökségének nem mellékes részét képviseli. Az alábbiak célja a jobb megismerés és megértés révén növelni e rész megbecsülését. I. Előzmények (1—7) A középkori kőfaragást sok szál fűzi az ókorihoz, amelynek számos megoldása tovább öröklődött vagy utóbb felújult. Míg az átörökítés csak egyes területeken (pl. Itáliában) képzelhető el, a felújítás mindenütt, ahol voltak antik kőfaragványok. Ezeket használhatták átdolgozva, de eredeti alakjukban vagy új faragványok mintáiul is. A továbbélő vagy felújult megoldások emellett maguk is terjeszthettek ókorias formákat. Mindebből fakadóan a valóban antik formák kiválasztása és középkori származékaik helyes értékelése — főként provinciális és hiányos művek esetében — gyakran áttekinthetetlen feladat. Ismereteink Pannónia területének kőfaragványairól a római kort illetően is hézagosak, az első évezred további részére nézve pedig alig vannak. A 6. századra legfeljebb néhány darab keltezhető (PKG 313, 316, 393. t.; THOMAS 579—80, 585), talán folyamatos továbbélés jeleként. Már csak felújulással lehetne számolni a 9. században, de a frank Pannoniához biztosan köthető kőemlék nincs. A folyamatosság a 11. századdal, a magyar kereszténység kiépítésével áll be újra. E korból van olyan (szerémségi) kő, amelyen az ókori dísz és ennek másolata egyaránt látszik (NAGY 84. sz.), de jóval több lehet a behozott antikizáló forma. Az arány nem igen állapítható meg, mert sem a helyi másolatok mennyiségét, sem a behozatal külföldi forrásait nem ismerjük pontosan. A kőtárban van olyan római kő, amelyet utóbb átfaragva használtak (7). A kötéldísz (4) önmagában nem köthető korhoz. A lábazat (3) és az egyik fejezetdarab (2) rómainak látszik (vö. KISS VI. 38—9., 64., XV. 80. sz.). A másik (1), ha kompozit rendszerű volt, a Dunántúlon sohasem elterjedt típust képviselt (az egyetlen említhető kétlevélsoros párhuzam 9—12. századi lehet: GEREVICHa 145, с 78. t.). A gyámkőtöredék (6) ókori típusú, de részleteiben középkorias.

1 A domborműcsonkon (5) a vázához lépő négylábú állatpár ókori, főleg a sírszobrászatban elterjedt képtípus, amely továbbélt a középkorban is.

2 A lemezpár közé ágyazott kötéldísz a kő késői antik vagy korai középkori eredetére utalhat.

3 II. Zalavár (8—25, A—J) A dunántúli magyar kereszténység a 9. századi előzményektől nem volt független. Az összefüggésre utaló fő adatok, amelyek részben írásosak, részben régészetiek, Zalavár határára vonatkoznak. A Zala vidékén 840 táján a Nyitráról elűzött, frank alattvalóvá és kereszténnyé vált szláv úr, Pribina, birtok javadalmat kapott, amely utóbb tulajdona lett. Birtokán várat és benne Máriatemplomot építtetett. Ezt 850-ben Liuprarn salzburgi érsek, a terület illetékese szentelte fel. A vár települési körzetében létesült Ker. Szt. János temploma és még egy, amelynek építésére maga Liuprarn (f859) küldött kőműveseket, festőket, kovácsokat, ácsokat. Ezt Szt. Adorján mártírnak szentelték, aki itt volt eltemetve (CBC 50—5: 10