Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 137 átmérőjű. A pomum a kocsányra nem fut fel olyan hirtelen, mint a Pyrus achras GÀRTN. ssp. pyraster (L.) ROTHM.-nál tapasztalható, de nem is olyan szélesen, mint a Pyrus communis L.-nél. A kocsány, hosszának arányait tekintve példányunkon hosszabb, mint a Pyrus amydaliformis VILL. esetében. A pomum nem olyan egyenletesen kocsányra futó, mint a Pyrus elaeagrifolia PÁLL. (ez a kultúrfajták egyik őse, géncentruma ElőÁzsia, Irán) fiatal terméseinél tapasztalható. Alakilag hasonlít viszont a Pyrus nyvalis JACQ. fiatal termésére. Ügy tűnik, mintha a lehulló csésze^helyén megmaradt gyűrű alakú képlet nyomait találnánk példányunkon. Ezért valószínű, hogy Pyrus magyarica TERPO. Ez a faj a Kárpát-medencében endemikus, cseres-tölgyesekben fordul elő, ma már pusztuló (SOÖ 1966, 104.). Ezt az 1960-ban leírt fajt Magyarországon kívül még nem találták meg. Jelenleg biztosan csak Pomáz és környékén ismert néhány magyar körte egyed, bár fiatal példányait a Dunántúlról és az Északi középhegységből is jelezték. Ezek ellenőrzése azonban még nem történt meg. Reális veszélynek tűnik, hogy a rendkívül alacsony egyedszámú magyar körte a szomszédos vackorral (P. achras GÂRTN.) kereszteződve annak génállományában hosszú távon feloldódik, ami végleges eltűnését jelentené. Kultúrába vétele még nem történt meg, de elképzelhető lenne fajrokonainál alkalmazott módszerrel (binsalanyra való oltás), hogy ez az értékes fajú növény a gyümölcsnemesítésekben szerephez jusson. Fokozottan védett, értéke: 5000 Ft (RAKONCZAY 1985). Pyrus sp. pomum — Körte terméskocsány : 1 db. A terméskocsány (pomum) turfikálódott, ívben hajlott. Hossza: 44,4 mm, egyenletesen keskenyedő, legnagyobb átmérője 4,51 mm, legkisebb átmérője 2,70 mm. Jól látható rajta a terméssel való ízesülésének maradványa. A terméskocsány meglétéből nem következtethetünk arra, hogy kultivált növényből származna. MÁNDY (1972, 203.) szerint a termesztett körte (Pyrus domestica MEDIK.) számos vadfaj kereszteződésének eredménye (P. communis L. var. achras (GARTN.) WALLR., P. amygdaliformis VILL, P. salicifolia PÁLL., P. elaeagrifolia PÁLL., P. nivalis JACQ.). Az ázsiai fajták géncentruma Közép-Ázsia, míg az európai fajtáké a Kisázsiától Közép-Európáig terjedő terület. A körte fajok csoportosításával újabban TERPO (1985) foglalkozott. Régészeti—növénytani leletekben az almához képest sokkal ritkábban lehet körte magvakat kimutatni. A leletek bizonysága szerint a körte a neolitikum Európájában csak a déli, délkeleti és középső részeken élt. A P. communis L. gyűjtögetésének számos nyoma van: a Dnyeszter és a Prut vidékéről (JANUSEVICS 1975), Jugoszláviából az lg melletti Partiból (CULIBERG—SERCELJ 1980), az Alpok aljának északi vidékeiről (BERTSCH 1949), Felső-Ausztriából az Atter tó melletti Miislingből (SCHOCH—SCHWEINGRUBER 1978), az Alsó-Rajna vidéki löszsíkságról (KNÖRZER 1979), a Bieler tó mellett Twannból (BOLLINGER—JACOMET 1981), a Neuenburgi tó melletti Auvernierből (BAUDAIS—LUNDSTROM 1978). A svájci Robenhaus és Wanger cölöpépítményeiben szétvágott és szárított körtét (P. communis L.) találtak (MESSIKOMMER 1913). Európa északi részéből mind ez idáig nem ismert neolitikus körte lelet. OBERDORFER (1979) szerint az észak-európai természetes vegetációból ma is hiányzik a körte. A bronzkorból a Kaukázus környéki Dagesztán vidékéről (i. e. I. évezred) (LISZITSZINA 1978), Eszak-Itáliából (i. e. 1400—1200) (JONES—

ROWLEY— CONWY 1984) és Tószeg—Lanoshalom lakótelepéről (P. HARTYANYI—NOVÁKI—PATAY 1967—1968, 22.) ismert P. communis L. lelet. A körte termesztésére vonatkozó írásos emlékek a görögökhöz vezetnek vissza. Theophrasztosz is említi. Plinius 30 körtefajtát sorol fel. Nagy Károly Capitulare-ja is ajánlja a körtét termesztésre (in: SURANYI 1985, 76—77.). A római kori Germaniában (,,Germania Romána") a P. communis L.-t is termesztették. Erre utal Novaesium-Neuss légióstábor lelete..,A nomád szabad Germániában („Germania libera") területén ehhez képest primitív kultúrformájú körtét termesztettek (WILLERDING 1980, 142.). További római kori körte lelet Nidderau-Heldenbergenből ismert (BAAS 1982). A hazai római kori körte leletről a következő fejezetben szólunk. A középkori leletek tanúsága szerint Európa nagy részén termesztették a körtét. P. domestica MEDIK. leletek a következő helyekről ismertek: Hollandiából Leewarden (ZEIST—NEEF 1983) és Voorst (XIII. sz.) (VILSTEREN 1984) lelőhelyekről, Svájcból a Zürich melletti Münsterhofból (XII—XIII. sz.) (JACQUAT et al. 1982), a franciaországi Saint-Pierre-Lentinből (XVI. sz.) (PETIT 1983), az NSZK-beli Lübeckből (PAAP 1984), Duisburgból (KNÖRZER 1983)

T Heidelbergből és Ladenburgból (XV—XVI. sz.) (MAIER 1983), Göttingenből (WILLERDING 1984), Höxterből (WILLERDING 1986 b.) és a Rajna vidéki Ahrenből (KNÖRZER 1984), a csehszlovákiai Olomoucból (XIV. és XVI—XVII. sz.) (OPRAVIL 1984), a Brno melletti Slapaniceből (IX. sz.) (KÜHN 1981), Mostból (CULIKOVA 1981) és Táborból (XVI. sz.) (OPRAVIL 1985), a lengyelországi Krakkóból (IX— XV. sz.) (WASYLIKOWA 1978), az angliai Worcesterből (XV. sz.) (GRIEG 1981), Magyarországon a budai vár területének egyik XIV. sz.-i kútjának törmelékei között találták meg magját (P. HAR-