Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 131 A kemény héjú dióra az erős kamraképzés a jellemző. A közönséges gömbölyű dió a Király diónak a legközönségesebb alakja, tulajdonképpen a faj alaptípusa. Szabályosan gömbölyded, sima felületű, karimája is lesimított. Közepesen vastag, elég kemény héjú. A bél jól kitölti a termésüreget (PORPÁCZY—SZENTI VÁNYI—BRÖZIK 1955, 60 —62.). A dió ismerete igen régi keletű. Neve már szerepel az Énekek énekében, a Bibliában. Theophrasztosz említi, hogy a görögök földjén is megtalálható a dió, bár nem termesztik. Az ókori Indiában és Kínában is ismerték. A germán mitológiában is szerepel. M AND Y (1972, 205.) a dió elsődleges géncentrumának a Kaukázus, Kisázsia és a Balkán vidékét tartja. Hazánk a dió elterjedési területének peremén fekszik. A legújabb vizsgálatok szerint ennek az ősi fajnak a kelet-ázsiai elterjedési központja a tibeti Xizang környéke lehet (DUAN et. al. 1984). A legkorábbi dió leletek a neolitikum kori Európából valók: a Laibach-medence különböző helyeiről (SERCELJ—CULIBERG 1978), a Bodeni-tó környékéről (BERTSCH 1949) és Sturovo koraneolitikus telepéről (HAJNALOVA 1983). Az i. e. 2. és 1. évezredből a Kaukázus vidékéről is ismertek dió leletek (LISZITSZINA 1978). Észak-Afrikából Karthágóból római kori (i. sz. I—

II. sz.) és a bizánci időből (i. sz. 600) származó dió maradványokat találtak (ZEIST—BOTTEMA 1983). JACOMET (1983, 30.) feltételezi, hogy a kelták már termesztették a diót. Számos archaeobotanikai bizonyíték van arra vonatkozóan, hogy a Római Birodalom területén termesztették a diót: pl. Németországból Welzheim római erődjéből ismert dió lelet (KRÖBER—GROHNE et. al. 1983). A pannóniai dió leletekről a következő fejezetben szólunk. Cato (i. e. 234—149.) dióval kapcsolatos leírásai komoly termesztési ismeretekre utalnak. Már Varró felfigyelt a diónak más növényekre gyakorolt ún. allelopatiás hatására. A római uralom elmúltával nemcsak a Dunántúlról (lásd következő fejezet), hanem az archaeobotanikailag jól kutatott Dél-Németország területéről is ismerünk dió leletet: az alemannok korából Oberflacht (BERTSCH 1927, 275.), a frank korból Gellep (HOPF 1963, 200—203.; JACOMET 1981, 76.), a vikingek korából Haithabu (BEHRE 1969). KÖRBER—GROHNE és KROLL (1984, 272.) rámutatnak, hogy ezek kereskedelem útján kerültek ide, mert a pollenanalitikai vizsgálatok szerint a dió termesztésével Németország területén csak a középkor későbbi időszakaitól számolhatunk. Valóban ezidőtájt már Európa nagy részéről ismerünk dió leletet: a németországi Weser melletti Höxterből (WILLERDING 1986, 321.), az Alsó-Rajna vidék löszsíkságjáról (KNÖRZER 1979), Northeim és Göttingen városából (WILLERDING 1978, 139.), a Zürichi-tó melletti Friedbergből (JACOMET 1981, 76.), a hollandiai Leeuwardenből (ZEIST et. al. 1983) és Voordtból (VILSTEREN 1984), a csehszlovákiai Mostból (CULIKOVÁ 1981) és Jihlavából (OPRAVIL 1981), a franciaországi Saint-Pierre-Lentinből (PETIT 1983) és a norvégiai Osloból (GRIFFIN 1981 a). Ezek a leletek már helyi termesztésre utalnak, bár a németországiakkal kapcsolatban WILLERDING (1984, 60.) feltételezi, hogy a szőlőhöz hasonlóan a dió egy részét importálták. A magyarok a dióval alán, vagy török hatásra még a Volga és az Azovi-tenger közötti őshazában megismerkedtek. A dió ugyanis bolgár—török eredetű jövevényszó nyelvünkben (LIGETI 1986, 287.). Az Árpád-kortól kezdődően az erdőirtások során a dió kivételével kiirtották a fákat. Így kisebb-nagyobb dióligetek alakultak ki. Az itt növő diófák terméseit szívesen gyűjtötték. Előszeretettel ültették kutak mellé, szőlősorok végébe. A zölden szedett, szárított leveléből készített "teát gyomor- és bélhurut, magas vérnyomás, bélférgek ellen mind a mai napig isszák. Vértisztító és étvágyjavító hatása is van. Forrázatát külsőleg bőrkiütések, kelések, fagyások, torokgyulladás, szemgyulladás, hályogképződés gyógyítására használják. A magból (dióbél) hidegen sajtolt olajat (Oleum junglanctis) érelmeszesedés ellen (arterioszklerózis) fogyasztják. Zöld részeiből napozó olajat, hajfestéket, likőröket készítenek (RÁCZ et al. 1984, 174.; RÁPÖTI—

ROM VARY 1983, 118.). A diót „dyo, geo, gyia, gyió, gyó, dia, gia, gyofa, gyabukar" néven találjuk meg középkori okiratainkban. Első említése az 1015-ből származó pécsváradi alapítólevélben található. Szívesen használták helységnévként is: „diás, gyiás, gyiós, gyós" formában (SZAMOTA—ZOLNAI 1902—1906, 154.). Szikszai Fabriczius Balázs (in SURÁNYI 1985, 112.) már 3 diótípust ír le, úgymint „lágy heio dio, fas dio és kis belő dio". Malus cfr. silvestris (L.) MILL. — Vadalma (?): 1 db gyümölcs Hossza : Szélessége : Magassága : 20,9 mm 14,9 mm 12,1 mm A turfikálódott gyümölcs jellegzetesen alma alakú. Felülete erősen sérült. A kocsány rövid, mindössze 4 mm. Tartósítás végett poliviasszal lett átitatva. Spontán, gyűjtögetésből származó példány. A vadalma termése 1,5—2,5 cm vastag, rövid kocsányú és savanyú. Tölgyeseinkben, ritkábban nyirkos erdeinkben, bokorerdeinkben, legelőinken közönséges, mint hagyásfa gyakori (SOÓ—KÁRPÁTI 1968, 146.). Termesztett fajtáink azonban nem a Malus sylvestris (L.) MILL., hanem a Malus pumila MILL, fajból származnak, mely a Kauká-