Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

126 Gyulai Ferenc ben recens anyaggal vetettük össze és szükség esetén modellkísérletet is végeztünk (pl. a súlyom esetében). Véleményünk szerint nem csupán területenként változhat valamelyik bélyeg, hanem ugyanazon az areán belül az idő függvényében sem marad változatlanul. További nehézséget okoz, hogy e valós növényleletek az idők folyamán és a konzerválódástól függően is átalakulnak, ami nagyon zavaró. Másrészt a kémiai és biokémiai változásokon átesett növényi részek gyakran felpuffadnak, arányaikban torzulnak, felületük korrodeálódik stb. A most feldolgozás alá kerülő növényi leletek csaknem teljes egészében a reprodukáló szervek körébe tartoznak: magvak, termések, ill, azok töredékei. 4. A kutatási eredmények bemutatása Az ide sorolt mag- és termésleletek közös tulajdonsága, hogy gyümölcsként való emberi fogyasztásra alkalmasaik, legyenek azok kultiváltak, vagy gyűjtésből származóak. Armeniaca vulgaris LAM. — Kajszi: 1 db termés-múmia. Hossza : Szélessége : Magassága : 21,8 mm 16,7 mm 11,1 mm A szenült termés-múmián a rövid kocsány 2,3 mm hosszú, 4,4 mm átmérőjű, aszimmetrikusan elhajló. Az ovális alakú termés felülete repedezett, helyenként az exocarpium nyomaival. Az egyik oldalon a mezokarpium cc. egyharmada hiányzik, s itt előtűnik a putamen, melynek felülete korrodált. A mezocarpium 1,1—1,2 mm vastagságúra zsugorodott össze a huzamos, nem közvetlen egykori hőhatás folyamán. A outamen anexe oválisán kihegyesedő. A gyümölcshús felületén, a pedunculus körül aszimmetrikus, kissé ovális elhelyezkedésű kör alakú gyűrűik figyelhetők meg. PINTÉR Csaba szerint ez a Monilia gomba körkörös zónázottságú sporodochiuma. Valószínű, hoçy termésünk gallyal együtt, tüzelőanyagként került a tűzbe. Ezt bizonyítja, hogy a fertőzéses gyümölcs-múmiák nehezen válnak le a kocsányról. Kezdetleges növénvvédelemre (a fertőzés elégetése) utaló nyom ez. (V. ö. : Prunus domestica L. és Corylus avellana L.-vel.) A kajszi őshazáját illetően erősen megoszlanak a vélemények Örményország Közép-Ázsia és Kína között (PATAY—SZ. PÓCZY 1964, 143., SURÁNYI 1985. 90.) CANDOLLE (1894. 223—227.) a kajszi hazáját Kelet-Turkesztán és Nyugat-Kína vidékére teszi. RAPAICS (1943, 51.) viszont Észak-Kína szelídebb vidékei mellett szál síkra. Szerinte a kajszi KeletÁzsiában a 133. és a 70. keleti hosszúsági és az 52. és a 30. északi szélességi fok között őshonos. Innen kerültek el szerinte a kajszi fajták Tiensan vidékére (másodlagos géncentrum), majd -tovább előbb Közép- és Elő-Ázsiába, az időszámítás kezdete táján pedig a Földközi-tenger mellékére. SCHWANITZ (1973, 124.) a kajszi génközpontját a Transzkaukázustól Közép-Anatóliáig terjedő területre helyezi. MÁNDY (1972, 203.) szerint viszont a kajszi elsődleges központja Kelet- és Nyugat-Tiensan vidékén, a másodlagos központja pedig Kisázsiában és Európában volt. LOM AKIN (1985) bizonyítottnak látja a kajszi Nyugat-Kopet-Dag-i eredetét. Rámutatott arra, hogy az iráni kajszifajták 90%-ban ősi tájfajták. NIKOLA JE VA (1982) morfológiai és citológiai alapon vizsgált — a termesztett kajszi evolúciós fejlődésének lépcsőfokait jelentő — néhány Armeniaca vulgaris LAM és Prunus cerasifera EHRH. hibridet. A vélemények egybevetése szerint tehát a kajszi Észak- és Közép-Kína,. Közép-Ázsia területein őshonos. A legrégebbi kajszi lelet azonban mégsem innnen, hanem a Bug—Dnyeper vidékéről származik. Új-Ruszestiben a korai tripoljei-kultúra telepén az i. e. IV. évezredből származó kajszi csonthéjat találtak. Kora radiocarbon meghatározás szerint i. e. 3620 ± 100 év. (JANUSEVICS 1970,103.). Az örményországi Garni-ban pedig egy, az i. e. III. évezredből származó vár maradványaiban találták meg csonthéját (LISZITSZINA—PRISEPENKÖ 1977, 63.). írásos emlék van arra, hogy Kínában már az i. e. III. évezredben termesztették a kajszit. Terjedésében a ,Selyemút' is közrejátszhatott (SURÁNYI 1985, 90.). A görögök valószínűleg Nagy Sándor (i. e. 356—323) ázsiai hadjáratának eredményeként ismerkedtek meg e gyümölccsel, bár Epirosz vidékén kívül nem termesztették. Theophrasztosz (i. e. 327—287) mindenesetre már említi. A rómaiak egyrészt görög közvetítéssel, másrészt az örmények ellen viselt háború (i. e. 69—63) során ismerték meg a kajszit. Id. Plinius (i. sz. 23—79) a História naturális (XV. 10—13.) с művében a kajszi, vagy ahogy ő nevezi „pomum armeniacum" (örmény alma), ill. „armeniaca arbor'' (örmény fa) termesztésének jövedelmezőségéről beszél, amikor közli, hogy 100 tallérért adják bérbe ezen fák termését a Róma melletti latifundiumokon (NYÚJTÓ—SURÁNYI 1981, 49.). Közép-Európába római közvetítéssel jutott el a kajszi. Számos római kori településről mutatták ki csonthéját: Linzből (WERNECK 1955. 41—54.), Salburgból (BAAS 1974. 386.), Rottweilből (BAAS 1951, 25.), Neussból ÍKNÖRZER 1970. 75.). A pannóniai kajszi leletekről a következő fejezetben szólunk. Mivel a kaiszi kivadulásai nem állandósul-