Korsókra varázsolt legendák. Németh János figurális díszítésű edényei (Zalaegerszeg)
Korsókra varázsolt legendák
A végtelenül egyszerű alapformák rendkívül karakteres arányú és tartású figurákat alkotnak. Az edények teste ezeket leszámítva sima, vagy csupán körbefutó zsinórmintával díszített, ami mellett a többnyire dupla fül tagolja még felületüket. Az imént említett kivételek egyike olyan edény - Szerzetes-bogrács -, amely formája, fedele és színe miatt e csoporthoz, teljes egészében figurává alakított teste miatt azonban az ötödikhez tartozik. A fedője a szerzetes gombban záródó sapkája, két füle pedig a kitárt karja. A másik „kilógó" (és hasonlóan kategorizálható) bogrács juhász alakot mintáz, két keze helyén (fülként) stilizált bárányokkal, kúp alakú felső részét szintén gomb koronázza. Az ötödik, legfiatalabb, jól elkülönülő csoportot olyan - a készülésük idejét tükrözően kaspó funkcióval felruházott - lábasok képezik, ahol az archaikus mintát követő, lábakra állított edény valójában egy teljesen autentikus állat-forma (kakas, szarvas, kos, vaddisznó). A láboskaspó kerek öblét az adott állat törzse foglalja magába, a fogóként (illetve akasztóként) is értelmezhető fej, illetve farok megtöri az edény-figura tömbjének zártságát, míg a lábak a parázsra helyezést segíthetnék elő. E kedves és játékos állatkák redukált égetéssel készültek, egy ugyancsak e csoporthoz tartozó, de időben jóval korábbi „emberszabású" lábas bogrács testét azonban barna és kék fedőmáz borítja. Ezt három lába miatt soroljuk ide, jellegét, zárt formáját tekintve azonban a következő csoporttól sem idegen. Németh János alakos kerámiaedényei időben legkorábbi (az 1970-es évek első felével záródó), hatodik csoportjának egyik archetípusa az 1961-ben készített Svejk-korsó. Ihletője a magyar népi kerámia kedvelt, alakos boroskancsója - a színes Miska-, más vidéken a fekete Jancsi-kancsó - volt, amely az edény korongolt testét bajuszos férfialakra formázta. Később számos hasonló készült Németh műhelyében - Asszony, Szerzetes, Török, Török basa, Kanonok, Szent Péter stb. -, kuriózumként pedig egy emberpárt formázó iker-edény, amely ráadásul két, elütő formájú fedővel is bír. Miután ezek az edények alapvetően forgástestek, a figurák tagjai és attribútumai csupán jelzés értékűek, egyedül a két Asszony-korsó kapott a nyaka alatt két jelentősebb dudort. A palástot viselő szerzetes maga előtt feszületet tart, Szent Péter egyik kezét áldásra emeli, a másikból a kulcs lóg, a kanonok ujjait imára kulcsolja, a török basa kezeit összeteszi maga előtt, balja egyszersmind kardjának markolatán nyugszik, az emberpár egymásba karol, de mindezek a kézmozdulatok csupán minimális plaszticitással jelennek meg az edények testén. Az eredeti funkció talán ezek esetében a leginkább kézzelfogható, mégis, valamennyi autonóm szobrászati alkotás is. A művész valamennyi, figuratív formát vagy díszítést hordozó korsójára (e szót ezúttal szabadosan a kerámiaedény szinonimájaként használva) igaz, hogy nem alkalmaz olyan formát, amelyet ne fazekas elődeitől lesett volna el. Valamennyi edényének autentikusak az arányai, hűen tükrözve elsősorban a magyar, kisebb részben az egyetemes kerámiaművesség gazdagságát. A fazekasság gazdag szótárából minden egyes formájára megtalálható a megfelelő, hagyományos terminológia, és valamennyi esetben meghatározható annak eredeti funkciója is. Díszítőmotívumainak, figuráinak ugyan nem mindegyike származik a népművészetből, de valamennyi olyan, hogy onnan is származhatna. Tartalmával, jelképiségével beleillik annak gondolatrendszerébe, formai kialakítása pedig látszólag teljesen adekvát a népművészet komponálásmódjával. Németh János azonban korsóinak valamennyi típusával, különösen pedig a reliefdíszes darabokkal, túl is lép a népművészeten, s ennek két legfontosabb megnyilvánulása egyrészt az eredetileg használati funkció megváltozása, másrészt a látókör és a tematika egyetemessé tágítása. A különböző kultúrák szobrászaténak reminiszcenciái úgy csapódnak le ezeknek az edényeknek a domborművein, hogy megtermékenyítik a népművészetet, egyszersmind harmonikusan hozzá is simulnak. A tradíció és a széleskörű tájékozottságon alapuló alkotói lelemény olyan új minőséggé olvad össze, amely mind „alulról" (vagyis a népművészet irányából), mind „felülről" (vagyis a szobrászművészet felől) logikusan következik s válik vállalhatóvá, és a 20-21. század fordulójának egyik legkarakterisztikusabb és leghangulatosabb plasztikai-iparmüvészi világát képezi. 12
