Kettő egy pár. Szerelem, udvarlás, esküvő a 20. században (Zalaegerszeg, 2007)

darabok egy másfajta környezetben tervezett életvitel kellékei. Az elemzést tetszés szerint folytathatnánk. Nehéz is abbahagyni, hogy a legszokványosabb darabokról is ne kerekítsünk egy kis művelődéstörténeti vázlatot. A jegyajándék, a menyasszonyi ruha és annak minden kelléke, így a koszorú, a menyasszonyi csokor vagy a vőlegény ruhája már önmagába véve is több évszázadot felölelő saját külön történettel bírnak. A paraszti menyasszonyi ruha régebben a viselet-skála legünnepibb változata volt, esetenként lehetett akár a fekete színű is. A 20. század elejétől főúri-polgári hatásra már meg-megjelenik a fehér szín, a párta helyett pedig a mirtuszkoszorú. Egy következő állomás a fehér népviselet-jellegű ruha, majd falun és városon fehér, mesebeli hercegnők lesznek a menyasszonyok. Kicsit nehezebb feladat annak a türelemüvegnek az elemzése, amelyben egy oltárt építettek fel - talán a szerelem oltárát. Nehéz eldönteni és talán nem is egyértelmű, hogy az oltárkép Szűz Máriát vagy egy menyasszonyt ábrázol, miközben az oltár előtt a megszokott szerelmi szimbólumokat látjuk. Ez a kis szekrényke ugyan nyilvánvaló rokona az egykor zárdákban nagy műgonddal, ügyes kézzel és türelemmel készített apácamunkáknak, mondanivalóját illetően azonban már eltávolodott a szakrális világtól. Telitalálat a tárlatot bevezető két kép. A slágerekből ismert királyfi hófehér paripán, illetve a rózsaszín Trabantban ülő fiatal pár ábrázolásai képileg közvetítik azt az álomvilágot, amelyet a kiállításon is a házasságkötés megannyi kelléke van hivatva elővarázsolni. Igen, álom, varázslat, maga a boldogság - amely talán csak egyszer adatott meg - az emlékezésben maradt meg, szemben a nászajándékba kapott fazekak, kávés készletek mindennapi realitásával. Az egykori Juliskák, Boriskák boldogság-relikviái, a családi emlékezet hordozói természetesen a hozzájuk kapcsolódó élettörténetekkel teljesek. E történetek nélkül nem is érthető minden tárgy. A szerelmesek találkái alkalmával váltott buszjegyek gyűjteményét igazán csak maguk az érintettek képesek értékelni: hiszen e semmitmondó papírdarabok csak számukra idézik fel egykori érzelmeiket, az azóta együtt töltött élet sajátosan alakult távlatából. A néző, aki számára ismerősek a kiállítás tárgyai, megértő mosollyal vagy ironikusan elhúzott szájjal, akár beleérző vagy átélő könnyes kacagással maga is részesévé válik az emlékezésnek. Ez a „tárgyilagos" emlékezés nem szikár, hiszen minden egyes darab a maga valósága, valódisága révén nemcsak egy meghatározott történeti korra, hanem valóságos, élő, érző emberek életének évszámmal, hónappal, nappal megjelölt szakaszára is utal. Mégpedig egy boldog szakaszára vagy pillanatára, amelyet érdemes volt valóságként megőrizni... 5