Kisfaludy Strobl Zsigmond (1884-1975) (Zalaegerszeg, 2004)

Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975)

Kisfaludi Stróbl Zsigmond lett győztes és éppen megpihenő daliaként. Jobbja földre támasztott, függőleges kardján nyugszik, bal lábával ellensége levágott fejére tapos. A hajviselet görögös, és a kontraposztos állást is az ókori szobrokról leshette el a művész, de a diadalmasan magabiztos, mégis szerény tartás mögött teljesen autentikus alkotás rejtőzik. Nincs győzedelmes öröm e tartásban, inkább szomorkás elgondolkozás. A félreforduló arc, a földön fekvő Góliát-fejre irányuló tekintet mögött annak vágya húzódik meg, hogy az élet nagy küzdelmeiben a kard helyett bárcsak a szellem fegyverével lehetne felülkerekedni. Kat. 4- A Dáviddal egy időben készült a talán legkorábbi többalakos kisplasztiKat.3. ka, a Finálé. A később az első jelentős sikert arató szobor egy szerelmi csalódást követő elválás, majd egy azt betetőző tragédia lelki megrázkódtatásának hatására született. A három ruhátlan, fiatal nőalak közül az egyik társnője vállára borulva zokog, a másik kettejüktől eltávolodva búcsúzóul a középső harmadik vállára helyezi kezét. Utóbbi lehunyt szeme, kissé felfelé forduló arca mély belső megrendülést mutat. A baloldalt álló, de társnői felé forduló távozó alakja beletörődő szomorúságot tükröz. Pompás a három alak aszimmetrikus csoportosítása és ritmusjátéka, művészileg figyelemre méltóan érett a köztük lévő szoros kapcsolat kifejezése. Mindhárman kontraposztos tartásban állnak, amitől alakjuk természetessé válik. A kinyújtott, egymásba fonódó karok egyszerre jelzik az eltávolodást és az összetartozást. A három alak között bizonyos hierarchia érezhető, miután egyikük bánatában eltakarja arcát, másikuk pedig eltávolodik társnői kettősétől, viszont a középső leány arca érzelmileg rendkívül kifejező, mintegy ő képviseli a csoport középpontját. A fiatalság, a szépség és a fájdalom egy alkotásba fogalmazása különösen megkapóvá teszi ezt az alkotást. K„i. /, A Venus/, születése (1918) legsikeresebb aktszobrainak egyike, Barcelonában aranyéremmel értékelték, s több példánya látható ma is köztereken és múzeumokban. A/, első világháború utolsó évében készült szobor a szerelom istennőjét ábrázolja, amint a tenger vizéből egy kagylón kiemelkedik. Vénusz szeme még csukva, leje fölött nyújtózkodva, még félig öntudatlanul összekulcsolódó két kezével megemeli dús hajkoronáját. A mozdulatot akár kacérságnak is érezhetnénk, de alakjában nyoma sincs ilyesminek, az maga az ártatlan természetesség. A nőalak nem mereven áll a kagylón, hanem a víz felszínére érve azonnal le is lép róla, így mitológiai születése benne rejtőzik a szimmetriát megtörő mozdulatban. A figura testének vonala S-formát leírva hullámzik, s ezzel felidézi a tenger vizének hullámzását. Az ébredés pillanata, a szerelem megszületése áll előttünk, az édes titok, amelyet újra és újra átélünk, de sohasem érthetünk meg teljesen. Szinte párdarabja e 12