Kostyál László: „Hirdette utcákon tereken” Németh János művei köztereken és középületekben (Zalaegerszeg, 2004)
„Hirdette utcákon tereken”...
feloldódott. A szimbolikus képi elemek között több a természetes motívum, a göcseji ember tájat formáló kezének lenyomatát csak a gondosan művelt szőlőtőkék, valamint a legjellegzetesebbnek tartott bödei Árpád-kori templom sziluettje képviseli a felső sávban. A korábbinál konkrétabbnak, egységesebbnek érződik az ábrázolás tere, az egyes részletek széttagoltan önálló élete megszűnt. Az előtérben vadvirágoktól illatozó rét, hátrébb a domboldalban szarvas szemlélődik, lábai előtt játékos gyík szaladgál, a domb gerincén két fa jelképezte erdősáv húzódik, a lombok között csivitelő madárka. A következő dombvonulat már a kultúrtáj, a templom melletti szőlő nem csak annak karakterére utal, hanem egyértelmű keresztény szimbólum is. Az égboltot két szabadon szárnyaló madár uralja, a templom fölötti - az elhelyezés sem véletlen - nap-hold motívum és a madarak között a csillag a kozmikus örökkévalóság tükre. Az elveszett paradicsom iránti nosztalgia csendül ki e műből, amely már - és ezt Németh János is tudja - csak a művész képzeletében él, de legtöbbünk elvágyódásának titkon keresett színhelye. Az ábrázolás struktúrája két horizontális (csaknem) egyenessel és a két párhuzamos, diagonális irányú domboldallal erőteljesen racionalizálódott, a kompozíció szinte tektonikussá vált. E lényegét tekintve józanul rideg szerkezet szokatlanul újszerű Németh művészetében, bár most sem szembetűnő, mert az organikus formavilág mögött nagyrészt feloldódik, s minden bizonnyal szükség is volt rá a kiemelt, központi motívum hiánya és az aszimmetria miatt. Mégis, megmarad valamilyen bizonytalan szárazság-érzet utána, aminek eredete csak a szerkezeti szigor tudatosodása nyomán válik világossá számunkra. Talán arra is visszavezethető ez az érzet, hogy módosul a szimbolika jellege is: a természeti és a kultúrtáj elkülönül egymástól, viszont emberi lakójuk hiányzik, az egyes motívumok hierarchiája pedig megszűnik, s ennek révén maga a mondanivaló általánosabbá válik, míg az irracionális értelmezési szint nagyrészt elsorvad. Németh köztéri alkotásainak (is) hangsúlyos vonulata a vallásos szimbolikát hordozó. Több alkotását kifejezetten liturgikus térbe (templomba) készítette (Zalatárnok, Assisi Szent Ferenc, Alsónemesapáti, keresztúti stációk, Zalaegerszeg, a ferences templom keresztelő kútja stb.). A zalaszentiváni Piéta szobor, az egerszegi Szent Rókus-dombormű, a mendei, galgamácsai Szent István-emlékmű, a zalaszentmihályi Szent Mihály-relief megrendelőinek a hagyományokhoz való ragaszkodása mellett a művész hitéről is tanúskodik. A külső mellett a belső rendezettség igényének egyik legtisztább leképezése ez utóbbi alkotás. Az angyalfejedelem figurája ezúttal nem a leginkább megszokott barokkos szertelenséggel került megfogalmazásra. Alakját csúcsíves fülke öleli körül, ez az átellenben álló ősi templom ablakíveire reflektál. Szent Mihály lángpallosára támaszkodó, rettenthetetlen harcosként jelenik meg, Isten országa őrizőjeként, lábainál a legyőzött sárkánnyal. Pallosa egyszersmind diadalmas kereszt és az ítéletre utaló mérleg is, amit a szigorú szimmetria is kidomborít. Az ív csúcsában a kozmikus dimenzióra utaló nap-hold szimbólum és alatta a csillagok szerepe nem hangsúlyos, hisz Szent János Apokalipszise szerint a mennyei seregek végső diadalakor a föld mellett az ég is elmúlik. Nincs már rájuk szükség, hisz Mihály legyőzte a sötétség urát, a rend és a világosság immár örökre szóló vereséget mért ellenfelére, a káosz árnybirodalmára. A művész hite révén tudja a régiek szemével és bölcsességével szemlélni világunkat, s bár az talán teológiailag nem minden szempontból egzakt, de a mindennapokhoz szorosan kapcsolódva irányt mutató belső töltést ad. Nem csak az istenire, az emberire is irányul, s ennek révén telik meg élettel Németh János művészete, és gyakorol nehezen megmagyarázható vonzerőt közönségére. Kostyál László 12
