A szabadságharc leverésétől a kiegyezésig. Deák Ferenc emlékezete. A Göcseji Múzeum konferenciái a Deák-évben (Zalaegerszeg, 2004)

Deák Ágnes: Deák Ferenc és a passzív ellenállás

DEÁK FERENC ÉS A PASSZÍV ELLENÁLLÁS elfogadta abban kiindulópontként az összbirodalmi alkotmányosság eszméjét, feladva azzal a külön magyar alkotmány alapkövetelményét. Az 1840-es évekhez képest új tényezőt jelenthetett, hogy Deák sem vonakodhatott a korábbiakhoz hasonlóan a vezetői szereptől. Egykori harcostársai vagy emigrációba távoztak, vagy a megtorló gépezet áldozataivá váltak. A reformkori első számú vezetők közül jóformán ő maradt meg egyedül mint potenciális szereplő a magyarországi politika színpadán. Az ő 1848-as szerepe lehetőséget nyújtott a forradalmi örökség felmutatására, miközben távolléte a politika színpadától 1849 januárjától a forradalom közjogi radikalizálódástól való elhatárolódásra is alkalmas volt, hiszen az ő passzivitása, talán fogalmazhatunk úgy is, passzív rezisztenciája már 1849 januárjában megkezdődött. így egyszerre lehetett a múlt vállalásának és felülvizsgálatának letéteményese. S ha korábban húzódozott és kibújni igyekezett a vezéri szerep alól, s méltán úgy érezhette, hogy az ellenzék soraiban vannak olyan egyéniségek, akiket képességeik mellett egyéni ambícióik sokkal inkább predesztináltak e vezetői szerepre, mint őt, 1849 őszétől kényszerűen tudomásul kellett vennie: maga maradt. Élete végéig igyekezett a lehető legjobban háttérben maradni, de tudta, hogy döntő pillanatokban és döntő pontokon vállalnia kell a programhirdetés felelősségét. A fokozatosan erősödő Deák-kultusz azonban bizonyos fokig nemcsak spontán tényezők eredményeként gyökeresedett meg a közvéleményben. Az 1840-es évek politikai vezető személyiségei közül a centralista csoport tagjai Szálai László kivételével - mindannyian az országban maradtak, illetve hamarosan visszatértek. S bár a körülhatárolt politikusi csoport működése nem folytatódott, azt 1848-49 politikai viharai amúgy is fellazították, de a baráti szálak tovább szövődtek, s bizonyos szellemi együttműködés továbbra is fennmaradt. Fontos feladat volt számukra a számvetés és - a lehetséges nyíltsággal - a szellemi értékek felmutatása, hogy megőrizzék azokat a jövőre nézve. Ebben fontos szerepet játszott Csengery Antal vállalkozása, az 1851-ben megjelent Magyar szónokok és statusférfiak című kötet, amely kísérletet tett a reformkori politikai nagyságok szerepének értékelésére, jellemrajzuk felvázolására. Ebben a vállalkozásban már körvonalazódott a később is valamennyire együtt dolgozó gárda, Csengery, Tóth Lőrinc, Kemény Zsigmond együttműködése. Deák az 1840-es években határozott idegenkedéssel tekintett a centralista csoport politikai programjára, 1848-ban azonban a törvénykönyv előkészítése kapcsán közelebbi munkakapcsolatba került Szálai Lászlóval; Eötvössel mint minisztertárssal érintkezett rendszeresen, Tóth Lőrinc pedig az igazságügy-minisztériurnban titkári minőségben dolgozott mellette. Pestre költözése után majd Kemény Zsigmonddal és Csengeryvel alakul ki szoros munkakapcsolata. Kemény politikai röpiratai (Forradalom után. Még egy szó forradalom után) mellett Wesselényi Miklósról és Széchenyi Istvánról írott jellemrajzával - e Csengery által szerkesztett kötetben igyekezett egyfajta Széchenyi-kultuszt kialakítani, ellensúlyozandó Kossuth egyértelmű heroizálását a közvéleményben. Széchenyi mellett Deák volt az a másik alak, aki mint a jövőre nézve is lehetséges politikai vezető jelent meg a kötetben. Tóth Lőrinc Deákról készített jellemrajzában a programalkotás következetességét a körülményekkel számoló, „bölcs mérséklettel" párosító gyakorlati politikus 39